Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

29. fejezet

Először azt hitte, csak képzelte az egészet. Az agya lázasan tiltakozott a hallottak ellen, mondván Gregor hazudik. Azt gondolta, az egész csak kitaláció, azért, hogy a király megtőrje őt. Salinae nem lehetett az ő lánya!

Gyerekkora óta ismerte, vele játszott, evett, ápolta mikor beteg volt. Hogy lehetne az a kedves teremtés, egy gyilkos gyereke?

Tétován kedvesére nézett, de Salinae nem fordult felé, nem bírt a szemébe nézni. Ez volt az, ami megerősítette azt a mocskos hangocskát a fejében, ami hitelt adott az apja szavainak.

– Ó, – tetette a meglepődöttet Gregor. – Te nem is tudtál róla? – Salinae-hez fordult, aki még mindig nem nézett fel rájuk. – Nahát, nahát, micsoda fordulat.

– Linae! – szólt barátnőjéhez. – Ez igaz? Ő az apád?

Nem kapott választ.

– Salinae! - szólította a nevén szinte könyörögve.

– Várjunk! Ti – mutatott rájuk felváltva Gregor, majd ismét elnevette magát – Micsoda Shakespeare-i fordulat. A fiú, beleszeretet az ellensége lányába. Hát ez hihetetlen.

Hidegen hagyta az egykori bizalmas ripacskodása, csak kedvesét látta. Az összetört lány leszegett fejjel, könnyes szemmel hevert a padlón.

– Fájdalom, fiacskám de ez az igazság. Ez a kis boszorkány - ragqdta meg Salinae állát. - Az én elsőszülöttem. Törvényes fattyam ha így tetszik. A neve pedig, Rosaline Alexandra Gordon Locket, Domenico főhercegnője. Csak az a buggyant anyja hívja Salinae-nek.

Ahogy ezt végig hallgatta, összeállt a kép. Ezért hordott Salinae álcát, ha a városba ment, ezért rémült meg ha szóba hozta a lázadókat. Mert ők tudták volna a kilétét.

Felderengett előtte a mosolya, ahogy együtt nevettek, vagy amikor a lány azt mondta szereti őt. Ő meg balga módon, naiv gyereként hitt neki. Elhitette vele, hogy valaki tényleg szereti, és ha belenézett a szemébe, igaznak vélte a szavait. De az egész hazugság volt. Ármány, része Gregor cselszövésének.

– Vigyétek őket! – parancsolta Gregor ridegen – A fiút adjátok át a fiamnak! Tudni akarom, hol van a lázadók bázisa és hányan vannak.

Ezek voltak az utolsó szavak, amiket hallott. Az őrök erősen szorítva hurcolták a kastély tömlöce felé a foglyokat, nem kímélték őket. Ha elestek, a láncaiknál fogva húzták fel a sebesültet. Egy olyan folyosón vitték őket, ahol senki sem járt, ám a börtön bejárata előtt egy nő állta útjukat.

– Anya? – hüledezett Salinae.

– Salinae, kislányom! – érintette meg aggódva az arcát, majd dühösen a felfegyverkezett katonákra meredt. – Eresszék el a lányomat, azonnal.

Ám a fegyveresek meg sem mozdultak. Rosetta láthatóan dühös lett, jeges tekintettel nézett az őrökre, majd erősített fellépésén.

– A király felesége vagyok, nincs jogotok így bánni a lányommal. Eresszétek el! Vagy egy életre elátkozlak titeket! – fenyegette.

Salinae szabad lett, anyja azonnal a háta mögé állította. Majd parancsba adta, hogy Calebet zárják be a megbeszéltek alapján.

– Mi? – döbbent meg anyja szavait hallva a hercegnő. – Ne! Caleb! – próbált a fiú után kapni, hogy megállítsa az őröket, de anyja visszatartotta.

Bármennyire is küzdött, a herceget elvezették míg őt édesanyja a szobája felé terelte.

– Mégis mit képzelsz, te lány? – lökte be az ajtón Rosetta dühösen. – Van fogalmad róla, mit tettél? Milyen szégyent hoztál a fejünkre.