Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

18. fejezet

Hosszú idő telt el azóta, hogy Salinae utoljára látta Calebet. Igaz, a herceg folyamatosan tájékoztatta arról, mi történik vele, hogy van. És szüntelenül kérte, hogy találkozzanak, úgy, mint régen.

Ő mégis újabb meg újabb kifogásokat talált ki, miért nem tud menni. Persze, hallgatta is a magáét emiatt Segítőjétől, ugyanis Wickelia egyre csak győzködte, hogy látogassa meg a fiút, beszéljen vele. Még ha csak egy rövid időre is.

A válasz mindig nem volt.

Aztán egy nap, Wickham egy levelet hozott gazdájától. A herceg pedig meghagyta neki, hogy Salinae kizárólag, egyedül, szobájának magányában olvassa el irományát. Erre a kérésre nem tudta, hogy elpiruljon, vagy elsápadjon.

- Jóságos Hekáté, Caleb! - nézett az üzenetre. - Miket írtál? El merjem olvasni? - kérdezte Wickham-re pillantva.

- Ismered őt, Kisasszony. Sosem volt olyan, aki illetlen dolgokat mondott neked, de...

- De?

- Az úrfi megnyúz, ha elmondom - aggódott Wickham. - Mindegy! Egy életem, egy halálom...azt hiszem, az én kis gazdám szerelmes beléd.

- Honnan veszed?

- Mostanában sokat gondol rád. Mindig mondogatja nekem, hogy milyen jó lenne, ha vele lennél, hogy a lázadóknál biztonságban lennél.

- Ebben téved - jegyezte meg morogva.

- Akárhogy is, de rengetegszer gondol rád. Sőt, az álmairól nem is beszélve.

- Álmairól? - sápadt el Salinae, majd lassan lerogyott az ágyára. - Caleb álmodik rólam? Jóságos Szaturnusz - fogta homlokát. - Erre innom kell!

- Előtte még olvass, és válaszolj, ha kérhetném - jegyezte meg Wickham.

- Hát, ez is olyan, mint a szüzesség elvesztése! - sóhajtotta Salinae. - Essünk túl rajta!

Amikor széthajtogatta a pergament, feltűnt neki, hogy barátja rengeteget írt, ráadásul nem is röviden. Caleb, fiú létére apró, gondosan formált leveleket betűkkel írt, ami mindig megmosolyogtatta.

A boszorkány lábait maga alá húzva olvasni kezdett, de már az első sorok után mosoly ült ki arcára. Barátja leírta azokat a szigorú edzéseket, amiken részt vett nap mint nap. Elpanaszolta, milyen fáradt és néha még annak is örül, ha le tud ülni az ágyára.

Sokat írt Ericről, Nathaniel-ről, valamint a ház többi lakójáról, mindezt olyan részletességgel, hogy szinte maga előtt látta őket. Néha még nevetett is, és ahogy elolvasta a fiú sorait, elfogta egy különös érzés. Vágyott egy olyan közegre, amelyet Caleb leírt neki.

A lázadók a herceg szemében egy családként élt a rengeteg rejtekében és bizony mindenkinek meg volt a maga problémái, mégis azzal, hogy együtt dolgoztak, tanultak és éltek egy ideális világot teremtettek maguknak.

Salinae legnagyobb meglepetésére a levél sokkal személyesebb volt. Egyedül neki szólt és róla, a sorok a trónörökös érzéseiről szóltak. Elmondta neki, mennyire hiányzik neki, és mennyire szeretné látni.

- Mit ír, Kisasszony? - kucorodott térdére Wickelia.

- Hogy bárcsak láthatna engem - sóhajtotta szomorúan, ujjával megcirógatva a kis lélek fejét. - Ez a baj azzal, hogy ennyit olvasott, ért a szavakhoz. Bármelyik lány fejét el tudná csavarni egy pillanat alatt, de nem, ő rám pazarolja a mondanivalóját.

- És mégis te kellesz neki.

- Wicke...

- Ha most azt mered mondani, hogy tévedek, soha többé nem beszélek veled - fordult el tőle a lélek, mintha duzzogott volna.