Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

4.fejezet

Miután Nicholas nemes egyszerűséggel kidobta, Kyle-nek nem maradt más választása, el kellett hagynia a Tábort.

Odakint ugyan már csitult a vihar, de az eső még mindig megállíthatatlanul zuhogott. Csuklyáját arcába húzta, majd az erdő elhagyatott része felé indult. Magányosan kullogott, lábát kímélve, hogy a régi sebek ne szakadjanak fel. Minden lépés kínnal járt, de ez semmi volt ahhoz képest, amit Nicholas okozott neki szavaival.

A viselkedésén gondolkodva, csak arra tudott gondolni, hogy barátja kvázi elárulta mindazt, amire annak idején felesküdtek, mert nem mondta el a fiúnak az igazságot. Titokban tartotta származását és azt, hogy mit várnak tőle az emberek.

Azon morfondírozott, mégis milyen baromságokkal tömhette tele Caleb fejét? Mit mondhatott neki a szüleiről, arról hogy ki is ő valójában? Hogy tanította, hisz a királyság történelme a családjáról szólt? Az anyja a királyné volt! Sosem érzett semmit, mikor hallotta a nevét?

Jobb híján be kellett érnie a kérdések szűnni nem akaró listájával, hiszen Nicholas látni sem akarta; még csak esélyt sem kapott arra, hogy találkozzon keresztfiával. Igaz, pár pillanatra látta őt, amikor a lépcső felé fordult. Ugyanazok a kék szemek néztek vissza rá, amelyek már gyerekként is nagy erővel bírtak, épp mint az apjáé.

Caleb még csak kisfiú volt, amikor utoljára látta, de a pillantása semmit sem változott. Minden érzés tisztán megmutatkozott, akár egy tükörben. Ő mégis vágyott arra, hogy hallja a hangját, lássa a mosolyát és beszélhessen vele, még ha csak pár szó erejéig is, de Nicholas hajthatatlan volt. Ráadásul a szavaiból arra következtetett, hogy ő még mindig gyereknek tekinti barátjuk örökösét. Számára Caleb mit sem változott az elmúlt évek során, pedig Kyle biztosra vette, hogy egészen más lett.

Tény, hogy kiskorában keresztfia sokszor betegeskedett, gyenge volt, amire sem szülei, sem az orvosok nem tudták a választ. Ezért védték, és vigyázták a kisfiút. Aki egy barátságos, nevető, imádnivaló gyermek volt, akit mindig elkísért édesapja óvó tekintete. Ő - Nicholas-szal ellentétben - sosem korlátozta volna a kis herceget; hagyta volna, hogy maga fedezze fel az életét és a világot.

Csakhogy Gregor támadásának estéjén minden romba dőlt. A palotát elárasztották az ellenség katonái, míg a védők semmit sem tehettek, hogy visszaverjék a túlerőt.

Egy bál után érkezett a csapás és senki sem gondolt arra, hogy ostrom érheti a palotát. Elvégre Domenico évek óta békében élt a környező birodalmakkal, Patrick király az ország biztonságát tartotta elsőnek, hogy az ott élők élvezhessék a jólét és a fejlődés korszakát. Nem akarta háborúkkal, szükségtelen hódításokkal gyengíteni magukat.

Jól ismerte a meggyilkolt királyt, ahogy hat gyermekét is. Még egészen fiatal volt, amikor a fővárosi kaszárnyába került. Ott ismerte meg legjobb barátait, Nicholast és Brennan-t. Harcoltak, tanultak, hűen kiálltak a birodalom érdekeiért. Ráadásul a bajtársai mellett itt ismerte meg feleségét, Amarát is. Domenico minden tekintetben fontos volt számára.

Az otthona, a palotában élők pedig a családja voltak. Ez mindennél többet jelentett neki, az ellenség pedig egyetlen éjszaka alatt vette el tőle mindezt, a szabadságával együtt. Igaz, az ostrom éjjelén elkerülte a halál, de szembesülnie kellett azzal, hogy akiket szeretet, akiket fivéreinek gondolt, mind elvesztette. Számára nem maradt más, csak a cellája sötétje, és az emberi szenvedés véget nem érő sikolyai, üvöltései. A börtönben kuporogva nem egyszer azt kívánta, bárcsak ő is egy lenne a halottak közül. Mert bár Gregor nem ölette meg, a rácsok között olyan volt, mintha eltemették volna. Nem talált sem reményt, sem fényt és minden napja azzal telt, hogy megpróbálta túlélni az örök hangulat ingadozásait és azt, ahogy mocsokban, káoszban kuporogva várta az utolsó napját. Tizenöt éven át, nem látott kiutat a földi pokolból.Mégis akadt, aki ekkor sem mondott le róla. Egy fiatal lány - akinek elfelejtette megkérdezni a nevét - segített neki. Olyan fiatal volt, hogy akár a gyermeke is lehetett volna, de eszének köszönhetően, amikor csak tudta, kicselezte az őröket és ételt vitt neki. Pusztán néhány szót váltottak, de sosem feledte el a mosolyát, azt ahogy bíztatta, hogy tartson ki, ne adja fel. Arra emlékezett, hogy barna, már-már fahéj színű szeme volt és kedves mosolya. Nélküle, sosem élte volna meg a szabadulása napját, ami azonban bántotta, hogy sosem nyílt alkalma megköszönni neki a törődését.