Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

54. fejezet

            Míg a külvilág betegnek hitte, Caleb egy furcsa helyen ébredt. Egy szokatlan és veszélyes térségben, ahol a feje felett fekete kőből készült bolt is magasodott, amelyet még sosem látott azelőtt.

Nyöszörögve tornázta fel magát ülő helyzetbe, de valamit azonnal érzett. Az átható hideget, ami a síron túli világra emlékeztette, amiről még gyerekként olvasott. a falak mintha jégből lettek volna, még megérinteni sem merte.

Vacogott a hűvösben, és hiába dörzsölte karját, sehogy sem tudta felmelegíteni magát. Kissé kótyagosan feltápászkodott és jobban szemügyre vette környezetét, ám dacára annak, hogy akkor járt ott először, bármit megadott volna, hogy elmehessen onnan.

– Wickham! – kiáltott Segítőjéért. – Wickham, hol vagy?

Bár máskor azonnal mellette termett, akkor mégis várnia kellett rá. Tétován tett egy lépést, Segítőjét keresve, mire a falakon álló fáklyatartókba kék láng lobbant. Caleb ijedten ugrott egyet, talán még fel is kiáltott.

Félt, a sötét helyektől gyerekkora óta rettegett és ez, a csarnokban csak erősödött. Az oszlopokat tartó groteszk lények lelketlenül figyelték őt. Agyaraik, karmaik véresnek látszódtak.

– Hol a francba vagyok? – kérdezte magától. – Félek.

Hirtelen, valaki a nevét suttogta.

Akaratlanul is felkiáltott és ügyetlenül hátrálni kezdet a láthatatlan emlegetőtől. Ekkor ment neki egy ajtónak.

Gondolkodás nélkül megragadta és megpróbálta kinyitni. Nem járt sikerrel, ezért varázslattal szét akarta törni az ajtót. De a bűbáj, amit használt úgy pattant le az ajtóról, mintha gumiból lett volna.

Nem adta fel. Újra meg újra támadt, beleadva minden erejét, haragját. Ki akart jutni, a barátait, a családját akarta. A barátnőjét.

Az egyik bűbáj visszapattant és a bal vállába csapódott. Fájdalmas kiáltás hagyta el a száját, aztán a földre zuhant. Érezte a kín, a maró erőt, ami a testéből áradt. Nyögve odaszorította kezét és abban a pillanatban, mintha csak visszanézte volna az eseményeket. Emlékezett arra, ami történt. A rajtaütés, a harc és az, hogy Jay leszúrta. Akkor értette meg hová is került.

Nem kelt fel, csak az egyik közeli oszlophoz kúszott, és ott húzta meg magát. Minden, amiről valaha álmodott, vele együtt egy feneketlen kútba kerültek, ahonnan senki sem hozhatta vissza.

Le kellett mondania róluk.

Magába roskadva felhúzta térdét, átkarolta kezével és fejét ráhajtotta. Mélyet lélegzett, nagyokat sóhajtott, próbálta megszokni a helyzetet. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy eleinte észre sem vette, hogy nincs egyedül. Csak közeledő léptek hangját hallotta. Lassan felemelte a fejét, így láthatta a felé sétáló alakot.

– Nem kell félned tőlem, Caleb – szólt hozzá kedvesen.

Gyanakodva méregette az elé térdelő fiatal férfit, akinek fekete kabátja a földet súrolta és noha külseje zordnak hatott, kedves, szelíd mosolya megnyugtatta őt. Kék szeme barátságosan csillogott.

– Nem lesz semmi baj. Tőlem nem kell félned.

–Sejtettem, hogy egyszer eljössz értem.

– Tényleg? – szökött fel homlokára a szemöldöke.

– Igen – fűzte karba a kezét – Az ostrom estéjén bizonyára elfoglalt voltáll és nem is hibáztatlak, de...azt hittem kicsit tovább maradhatok. Hogy...hogy van még időm.