Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

55. fejezet

Tudta, hogy ezen a beszélgetésen, akárcsak a származását illető kérdéseken át kell esnie. Nem tett mást, csak kék szemével a lovagot figyelte, mert jól tudta, a férfi így nem tud hazudni neki. Ám viselkedése másról árulkodott, egyszerűen fogta magát és felkelt az ágyról, hogy a szobában ide-oda járkálva levezesse energiáit. Mélyet lélegzett, kezével tétován a hajába túrt.

– Apa, hol van Salinae? – kérdezte tagoltan, mintha a férfi azért nem válaszolt volna neki, mert nem értette a kérdést.

– Ő nincs itt és soha nem is lesz! – hallotta a rideg választ.

A nevelőapja szemében nyoma sem volt megbánásnak, csak bámulta őt, míg a fiú agyát kérdések egész sorozata özönlötte el. Tudni akarta, mi történt, ezért faggatni kezdte. De ő csak annyit mondott, a lányt elvitte a mostohatestvére.

– Nem – csóválta a fejét Caleb. – Nem hiszek neked. Nate és Eric sosem hagyták volna, hogy baja essen. Tudták, hogy szeretem és hogy fontos nekem.

– Ők azzal voltak elfoglalva, hogy téged megvédjenek. Én pedig örülök, hogy így történtek a dolgok. – lépdelt felé Nicholas. – Mert minél távolabb van tőled az a kis boszorka, annál nagyobb biztonságban vagy.

– Árulj el nekem valamit, apa. – állt fel az ágyról, minden lépésére ügyelve, mire Cirio rögvest mellé ugrott, mintha bármelyik pillanatban elkaphatta volna, ha elesik, de sokkal inkább lelki támaszt nyújtott neki, míg ő kihasználta a tehetségét.

Nevezetesen azt, hogy nagyon jól bánt a szavakkal.

– Mi az igazság? – kérdezte monoton hangon.

A lovag nem felelt, még csak rá se nézett.

– Nézz a szemembe és úgy mondd, hogy nem volt közöd hozzá! – szólította fel a férfit. – Nézz rám!

Akaratlanul is megemelte a hangját, de a férfi még csak meg sem rettent. Érezte, hogy köze van Salinae sorsához, csak épp adni akart neki egy esélyt, hogy bevallja.

– Ő volt, úrfi! – mondta Wickham a vállára ülve. – Ő lökte vissza a kisasszonyt.

– Azt akarod, hogy kimondjam? – kérdezte Nicholas. – Hát legyen. Otthagytam. Sőt, látva, hogy választanom kellett közte és köztem, még oda is löktem a gárdistáknak.

Szavai felértek egy árulással. Caleb megsemmisülve ült vissza az ágyára, az agya pedig folyamatosan az okokat, a miérteket kereste.

– És ha már itt tartunk – sétált hozzá apja barátja. – Beszéljük meg ezt, jó? Tudom, hogy mérges vagy rám, és most nem érted, miért tettem, de minden úgy történt ahogy annak történnie kellett. Ez a te érdeked.

Ezeket a szavakat hallva a fájdalom helyét felváltotta a harag. Lassan az előtte térdelő férfire nézett, és még a kezét is elhúzta, amikor meg akarta érinteni. Túl sok volt már a rovásán, nem tudott vele kedves lenni, úgy beszélni, mint régen. Betelt a pohár.

Kezdődött azzal, hogy mindenkitől elzárta. Aztán, hogy titkolta a származását, vagy hogy sosem vitte el a lázadókhoz, olyan dolgok voltak amelyek felett szemet hunyt.

– Utáltad őt – mondta halkan. – Az első pillanattól kezdve. Meg sem próbáltad megismerni. Azért, mert nem te választottad. Arra nem gondolsz, hogy én mit érzek?

– Az majd elmúlik. – legyintett Nicholas.

– Elmúlik? – háborodott fel a kijelentését ismételve. – Szeretem őt.

– Ó, hagyjuk ezt az ostobaságot – állt fel apja barátja. – Csak megkívántad. Arra jó volt, hogy túl ess az első alkalmadon.

– Mert te aztán szakértő vagy, mi? Sose szerettél egy lelket sem.