Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

22. fejezet

Salinae betartotta az ígéretét, és első dolgaként egy másik szobába vezette a herceget, ahol betegek, sebesültek egész hada pihent. Elmagyarázta a fiúnak, hogy ott tartották azokat, akik nem voltak szállításra képes állapotban.

– A valóságot akartad, tessék! – mutatott maga elé Salinae. – Itt vannak azok, akikkel senki sem foglalkozik. Az itt lévők éjt-nappallá téve gondoskodnak róluk, néha én is besegítek.

Nyílt sebek, égési sérülések, összevert arcok. Csak a szenvedést látta, az emberek könnyeit és a fájdalmas nyöszörgéseket hallotta. A gyógyítók ide-oda siettek, hogy mindenkit elláthassanak és segédjeiket, akik igyekeztek minden szükségessel ellátni az embereket.

Nem kellett oldalra pillantania, hogy tudja, Salinae őt figyeli, szinte tapinthatta a lánytól érkező megvetést. Arca elkomorult, a hideg végig szaladt a bőrén, a gyomrában, mintha ököllel csaptak volna.

– Ez csak egy kis szeglete a háborúnak, Cal. – magyarázta Salinae. – Akad, akit a rendfenntartók vertek meg, másnak felgyújtották az üzletét, vagy elvették a gyerekeit.

– Kínosan ügyelsz rá, hogy ne lássanak – állapította meg Caleb, majd gyanakodva rákérdezett. – Miért?

– Mert ha az emberek úgy látnának, ahogy te ismersz, nekem ugranának. Bűbájjal védem magam, nem vagyok rá büszke, de az emberek szemében a palota nemeseit szolgálni egyet jelent a királypártiassággal. Tény, hogy sok erőmbe kerül az álcázás, de szükséges. Az emberek nem értenék, miért vagyok itt, nem fogadnék el, hogy senkit sem gyűlölök jobban a királynál. Főként miattad – fordult el az ajtótól, hátát egy közeli falnak döntve. – És azért, amit itt láttam. Tudom, mit élnek át ezek az emberek. Nap mint nap hordom a friss vizes tálakat, kiürítem a véreseket. Enni, inni adok nekik, meghallgatom a problémáikat, de ugyan akkor félek is tőlük. A gyűlölettől, amit a szemükben látnék. Volt, hogy segítettem lefogni a kiáltozó betegeket, képzelheted. – fintorgott. – Egy ilyen lány, mint én, akire azt mondják, hogy elfújja a szél. Úgy sajgott a kezem, hogy másnap fogni sem tudtam, de nem álltam le. Ha Antoine doktor hívott, jöttem.

– Neki segítesz?

– Jó barátom – mosolyodott el fáradtan. – Egyszer, engem is el kellett látnia, mert olyan fáradt voltam, hogy összeestem a kórházban. Egy halom vér volt a kezem, a frászt hoztam rá, azt hitte megsérültem. Hjaj, – sóhajtotta tétován. – kész bolondok háza van itt és rossz belegondolni, hogy mindenről egy ember tehet. Látod, hercegem – fordult ismét Caleb felé. – a háború és a szegénység kéz a kézben jár. Eltart egy ideig, míg rájön az ember, hogy vészelje át ezeket a napokat. Hogyan élje túl a veszteségeket. Ma is...– csuklott el a hangja – egy annyi idős lányt, mint én...megverték a gárdisták. Eltörték a karját. Érted? Szilánkosra törték a csontjait, mert valaki beárulta. Hogy boszorkány. Életében nem varázsolt. Nincs is olyan felmenője. Hallottam a sikolyait, amikor megpróbálták, meggyógyítani.

Dacosan a könnyeit törölgette, mit sem törődve azzal, hogy mit diktál az illem. Ahogy az elnyomott harag, fáradtság és szomorúság dolgozott benne, hiába söpörte félre a szeméből potyogó sós cseppeket. Végül, csak megtört.

Látva, mennyire elkeseredett barátja, Caleb megakarta vigasztalni. Szótlanul átölelte és magához szorította a lányt. Nem érezte visszataszítónak a kis boszorkány érzékenységét. Gyerekkorukban is sokszor látta sírni őt. Volt, hogy a fáradtság hozta elő, akadt, hogy a szomorúság - és bár úriember ilyet sosem említ, ha hölgyről van szó - de bizony néha-néha a hiszti is közre játszott.

Idővel megtanulta kezelni a dolgokat, de a karjaiban tartott lány akkor azt a sebezhető oldalát mutatta, amit talán csak ő ismert. Csodálta a bátorságát, hiszen nap mint nap az oroszlán barlangjában szolgált, varázsvérűként titkolta az erejét és foglalkozott a sebesültekkel. Áldozatot hozott, hogy másoknak segíthessen.