Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

8. fejezet

Miután elköszönt barátjától, mind a ketten más irányba indultak. Salinae a palota felé vette az irányt, oldalán Segítőjével, Wickeliával, aki épp úgy szegődött a lány mellé, ahogy Wickham Calebhez. Hiába kérdezgették őket, kutattak a Segítők rejtélye után, egyikük sem tudott meg többet annál, amit a népek pletykáltak róluk, vagy épp az apró lények mondtak nekik.Vagyis, hogy azért jöttek, mert meg akarták védeni őket. Igaz, sosem említették kitől vagy, épp mitől. Abban azonban biztosak voltak, hogy csak az láthatta a lelkeket, akiket beavattak a titokba. Ezért könnyen közvetíthettek üzeneteket.

Ahogy a boszorkány távolodó alakját figyelte, egy különös érzés motoszkált benne. Mégpedig az, hogy bármilyen veszélyek is leselkedtek rá ott, legszívesebben a lánnyal ment volna. Látni akarta a palotát, a fővárost és azokat a helyeket, ahová Nicholas sosem engedte. Olyan életre vágyott, ami minden átlagembernek megadatott, de neki csak a titkok maradtak.

Amikor hazaért, belépett az ajtajukon és a megszokott módon felakasztotta köpenyét. Fáradtan ásított, kótyagosan lépdelt az étkező felé.

– Apa, megjöttem! – kiáltotta el magát, majd mikor válasz nélkül maradt, csak unottan vállat vont. Biztos nem ért még haza. Sebaj, – hajolt az asztallapra, arcát karjára hajtva. – addig durmolok.

– Legalább az ágyadig menj el – hallotta Wickham dorgálását. – Mert az egy dolog, hogy álmos vagy.

– Nem álmos vagyok, hanem fáradt – dünnyögte fel sem emelve fejét. – Leszívott a mágia.

– Feleselni bezzeg van erőd! – felelte Segítője.

Noha legszívesebben válaszolt volna neki, mégis ráhagyta, remélve, hogy ezzel megakadályozza a további fejmosást. Már megszokta, hogy varázslat után elfárad. Kiskorában is tapasztalta már, hogy bűbájhasználat után órákig tudott volna aludni. Salinae mindig azzal magyarázta ezt, hogy az amit a mágiával elért a saját erejéből, energiájából indult ki. Így ha sokat használta legyengült, sőt akadtak olyan varázslatok is, amelyek meg is ölhették. Ezért is nyaggatta barátja annyit, hogy figyeljen arra, mit eszik és hogy legyen egészséges. " Ha azt akarod, hogy legyen erőd, neked is erősnek kell lenned."

– Na jó, – sóhajtotta, kitolva maga alól a széket. – Itt az ideje, hogy...Wickham, nyitva az ajtó! – mutatott a lépcső melletti aprócska szoba ajtajára döbbenten.

Sose hagyta nyitva a ház ajtajait, főleg nem azt, amit gyerekkora óta mindig zárva tartottak. Nicholas szigorúan megtiltotta, hogy bemenjen oda. Valahányszor rajtakapta, hogy megpróbál besettenkedni, nyakon csípte és maga elé ültetve megígértette vele, hogy nem megy oda, bármilyen kíváncsi is.

– Ez furcsa – jegyezte meg bölcsen Wickham.

– Az az ajtó zárva van, amióta csak az eszem tudom – mutatott a bútordarabra. – És mikor elmentünk is úgy volt.

– Betörtek volna?

– Ide? Még a koldus is nekem adna alamizsnát, olyan szegények vagyunk. Bemegyek.

– Úrfi, nem! – röppent arca elé Wickham, megtorpanásra késztetve őt. – A nevelőapád azt mondta, nem szabad.

– Nem kell megtudnia. – felelte.

– Okkal tartott távol attól a szobától. Ne legyél bajmágnes! Nem elég a titkos térkép a szobádban? Meg az összes többi, eldugott holmid?

Ahhoz volt a legkevésbé ereje, hogy akadékoskodjon, hiszen Wickham-nek igaza volt, de mégis úgy érezte, be kell mennie a szobába. Mintha hívta vona valami. Nem hallott hangokat, csak egy megmagyarázhatatlan bizsergés lett úrrá rajta, amit akkor érzett mindig, ha egy mágia forrás volt a közelében.