Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

1.fejezet

Elég volt egyetlen hiba ahhoz, hogy aggódnia kelljen az életéért. Szinte az utolsó pillanatban ugrott félre a rosszul sikerült varázslata elől, így a kisebb energiagolyó a mögötte álló ősrégi fába csapódott; nem is hagyott maga után mást, csak egy furcsa, égdörgéshez hasonlatos zajt.Amikor elég bátornak érezte magát, hogy szembesüljön ügyetlensége következményeivel, lassan leengedte kezét füléről, és a tölgyfára nézett.

– Hoppá – motyogta szégyenkezve.

A varázslat ugyan nem pusztította el a fát, hisz biztonsági okokból sosem alkalmazott olyan erős bűbájt, ami esetleg kárt okozhat benne vagy másokban. Ennek ellenére az évtizedek, talán századok óta őrt álló növény kérgét igencsak megpörkölte az ereje. Amikor közelebb lépett hozzá, óvatosan megérintette az elszenesedett felszínt. Az ujjai finoman tapintották a fekete törzset. Noha nem okozott mély sérülést, az átok becsapódásának színe épp olyan sötét volt, mint a haja.

– Hát ezt elszúrtam – fanyalgott motyogva.

– Inkább annak örülj, hogy nem a fejedet találtad el, Caleb úrfi! – röppent mellé egy apró, kék lidércfény. – Centiken múlott, hogy nem lett egy hatalmas paradicsomos lepény a buksid helyén.

– Jaj, Wickham! – forgatta a szemét unottan. – Ne károgj már, nem vagy varjú.

– Te pedig sosem leszel hivatásos mágus, mégis folyton az erőddel kísérletezel. Titokban, teszem hozzá. Holott a nevelőapádnak azt mondtad, vacsoráért mész.

– Az Elődök a megmondhatói, mennyire unom az állandó kioktatást – morogta mérgesen. – De ha már itt tartunk, szerinted az a három nyúl ott micsoda? – célozgatott a tőle nem messze heverő állatokra.

– Vak tyúk is talál szemet, Caleb úrfi! – gúnyolódott Wickham.

– Csendben vagy! – csapott felé, mire kísérője – vagy ahogy ő neveztette magát, Segítője – hangos hahota közepette elrepült az ütése irányából. – Csak tudnám, miért adtak az Elődök egy ilyen szószátyár Segítőt!

– Örülj, hogy vagyok! – bukfencezett a levegőben Wickham kajánul röhögve. – Nem mindenki olyan szerencsés ám, hogy saját lidércfényt kap.

– Hát, én néha lecserélnélek – jegyezte meg inkább magának, de balszerencséjére a lény hallotta.

Noha Wickham szerette volna szóvá tenni, milyen régóta van mellette, egy, az övénél nagyobb erő zavarta meg beszélgetésüket.

Hatalmas mennydörgés rázta meg a Ragyogás Erdejét.

– Basszus! – rezzent össze ijedten Caleb.

– Úrfi – szólt hozzá Wickham. – Szerintem vihar lesz.

– Nem mondod – fintorgott, és az égre pillantott. – Jobb, ha megyünk. A végén még úgy érek haza, mint aki átúszta a Csillagok Tengerét.

Sietve összeszedte a holmiját, és sebes léptekkel elindult az otthona felé vezető ösvényen.

Wickham menedéket keresve bekucorodott a köpenye csuklyája alá, ahol dideregve próbált felmelegedni a hideg széltől. Minél előbb haza kellett érniük, ha nem akarták, hogy teljesen átázzanak.

Ez leginkább Calebet érintette volna, hiszen nem csak az egészségét kockáztatta, de egy alapos fejmosást is kaphatott nevelőapjától. Nicholas mindig azt mondta neki: ,,Túl könnyen megbetegszel, és a henyélés a gazdagok kiváltsága. Nekünk dolgoznunk kell."

Ha valaki úgy élt, mint ők, nem vitatkozhattak az élet priorításaival. Elfogadták, hogy ha enni akartak, nem válogathattak a munkák közül. Elvállaltak mindent, nem számított, milyen nehéz vagy megalázó volt.