Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

46. fejezet

A két szökevény, segítőik fényét követve sietve haladtak a falakba rejtett lépcsőkön. Az út megkergült kígyó módjára tekergett lefelé. Az udvar egyik eldugott pontjára értek, ahol nem messze tőlük egy ajtó állt tárva nyitva. Arrafelé, nagy volt a nyüzsgés, cselédek, inasok mászkáltak ki-be szorgosan dolgozva. Észre se vették a közeli hordók közt megbújó szökevényeket. Persze, fontosabb dolguk is volt annál, hajnalodott és az udvarban tengernyi munka várt rájuk. Az úri népség pedig türelmetlen, ha a hasáról volt szó.

– Hjaj, miért vannak itt ennyien? – morogta bosszúsan Salinae.

– Hé, hol az optimizmus, kis boszi?

– Caleb, ne idegesíts! Alig aludtam, már most többet futottam a kelleténél és még te is szívod a vérem! Ne hergelj, mert elátkozlak! – suhintott felé kezével, imitálva a varázslatot.

Ám nem vette észre a kezénél hagyott boros palackot, amit véletlenül lesöpört. Mintha minden más hangot kiszippantottak volna a bolygó levegőjéből, olyan hangosan tört össze az üveg a macskaköveken.

– A francba! – morogta a lány.

– Vigyázz, bukj le! – figyelmeztette Caleb.

Az egyik inas a közelben söpört és meghallotta a hangot. A herceg épp akkor bújt el, mikor a fiú feléjük fordult. Hallotta a lassú, csoszogó lépteit, amivel közeledett feléjük. Attól félt, ő keltette fel a fiú figyelmét és nem a csörömpölés.

Agya lázasan zakatolni kezdett a lehetséges megoldásokat keresve. Még a tőrjét is magához vette, de remélte, hogy nem kell használnia, hiszen anélkül is megoldják. Az adrenalin villámként csipkedte a sejtjeit, a szíve vadul kalapált a mellkasában, míg a vér a fülében dobolt és a lebukás gondolatától izzadt. Nem akart ölni, de tisztában volt azzal, hogy néha az elkerülhetetlen.

Ekkor eszébe jutott egy varázslat, amire Salinae tanította. Illúziót készített. Egy mély levegőt vett, majd suttogva kimondta az ősi nyelv szavait. A kezéből különös fényes szálak ereszkedett a levegőbe, akár a marionett bábok zsinege és egy macska alakját vették fel. A kis tappancsos megrázta magát, majd egy elegáns szökkenéssel a hordókra ugrott, megállítva az inast. A fiú először ijedten kiáltott, majd mikor felismerte az ártalmatlan veszélyforrást, csak szitkozódva elsétált a munkája irányába.

Caleb csaknem összecsuklott a megkönnyebbüléstől. Abban a pillanatban, hogy a herceg sóhajtott, a macska köddé vált. Puff, már ott se volt.

– Csak egy emlékeztető, Linae! – emelte fel ujját figyelmeztetően. – Ha hadonászol, előtte nézz körül.

Barátnője csak fintorgott válaszul. Ő pedig intett, hogy menjenek tovább. Úgy lopakodtak a ládák és hordók tengerében akár gyerekkorukban, mikor kalandorosat játszottak az erdőben. Amikor elérték az istállót, kivárták a megfelelő pillanatot. A sötétben bujkálva, míg összeszedte erejét megfogta kedvese kezét. Bár bátornak mutatta magát, szüksége volt Salinae közelségére. Ő adott erőt neki mind ahhoz, amit meg kellett tennie.

A jelenléte megnyugtatta és meggyőzte arról, hogy nincs idő pánikra. Koncentrálniuk kellett, mert ezen múlt, hogy sikerrel járnak-e, vagy egy életre bezárják őket. A lány szótlanul megszorította a kezét. Mintha azt mondta volna: „Itt vagyok." A megfelelő pillanatban beszaladtak az istállóba, elreteszelték az ajtót és egy röpke percre kifújták magukat.

– Kérek engedélyt meghalni! – lihegte Caleb a térdére támaszkodva.

– Nem azt mondtad, hogy edzettél a lázadóknál?

– De, csak kvázi kiugrik a szívem a helyéről az izgalomtól. Hjaj, meghalok! – rogyott a földre.

– Meg ne próbáld. – felelte Salinae. – Ha meghalsz, utánad megyek és a saját kezemmel cibállak vissza. De csak miután valagba rúgtam a nagy csőröst.