Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

25. fejezet

Az a pillanat még sokáig kísértette Calebet. Ahogy barátnője a szobája padlóján összekuporodva sír, átkarolva magát, míg a levegőben fémes szag érződik. Elég sebet látott már el a grófnál, hogy felismerje a vérszagot. Vagyis kedvese megsérült. Remegett a fájdalomtól, és egyre csak sírt.

– Salinae. – lépett oda hozzá, finoman megérintve a vállát.

– Menj ki, kérlek! Nem akarom, hogy így láss. – fordult el tőle.

– Azt hiszed magadra hagylak, amikor fájdalmaid vannak? Korábban sem tettem, most sem fogom. Láttalak már a legrosszabb napjaidon, amikor fel sem tudtál kelni az ágyamból a fájdalmaid miatt. Ez nem riaszt el engem. Hadd segítsek – kérte halkan.

Salinae csak szótlanul bólogatott, arcát a mellkasába fúrta és csak annyit motyogott: Nagyon fáj, Caleb. Ő pedig ebből a három szóból tudta, hogy baj van, mert kedvese sosem volt az a nyafka típus.

Elviselte a legerősebb görcsöket, a legcsúnyább zúzódásokat is, így, ha ő fájdalomra panaszkodott, akkor annak oka volt. Gyerekkoruk óta látta, milyen bátor, erős lány az ő kis boszorkánya, és ha volt valami, amire Salinae megtanította az az, hogy néha a legerősebb emberek is megtörhetnek. Óvatosan felsegítette kedvesét, majd az ágyához vezette, hogy leültesse. Igyekezett minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Finoman, a lány segítségével lesegítette a ruháját.

Salinae egyből eltakarta magát, nem szólva egy szót sem, a könnyeibe burkolta szégyenét. A hátán lévő sebek úgy néztek ki, mintha valaki kitépett volna egy-egy darabot a húsából. Mintha egy fenevad végigszántott volna a karmaival a hátán. Ujjhegyével finoman megérintette az egyik vágást, az ujja ragadt a vértől.

– Ki tette ezt veled? – kérdezte halkan.

Barátnője csak megrázta a fejét.

– Jól van, nem kell elmondanod, ha nem akarod. De ilyen állapotban nem engedlek vissza a kastélyba. – állt fel és finoman betakarta a lányt. – Hozok fel néhány dolgot, ami kell, rendben? Aztán meggyógyítalak. Maradj itt.

Salinae némán bólintott, összehúzva magán a takarót. Caleb ezután lesétált az emeletről, egészen a konyháig, ahol egy tálba melegvizet készített, amibe körömvirágot, kamillát és bíbor kasvirágot tett. Egy aprócska pohárba pedig alkoholt öntött, azzal akarta fertőtleníteni a sebet. Amíg a víz forrt, egy tálcára rakta a szükséges kellékeket.

Némán dolgozott, de újra meg újra arra gondolt, hogy ugyan ki árthatott ilyen csúnyán szerelmének? Ugyan kinek lett volna érdekében megbüntetni az ő kis boszorkányát?

Amikor a fellógatott teáskanna fütyülni kezdett sietve odaugrott és egy ruhát a kezére tekerve leemelte. Az asztalon hagyott csészéhez vitte, és szépen ráöntötte az odakészített palástfű teára.

Áldotta az Elődöket, hogy annak idején rágta nevelőapja fülét, hogy ültessenek gyógynövényeket a házuk mögötti kertbe. A szükség óráiban igencsak jól jött.

Amikor visszatért, leült Salinae mögé, míg a lány kezébe nyomta a palástfű teát, hogy lassan kortyolgassa, amíg ő megmosdatja. Óvatosan a vízbe mártott néhány vászoncsíkot, ami így átitatódott a gyógynövények erejével. Sokáig nem lehetett mást hallani, csak azt, ahogy az eső az öreg ház tetején dobolt, ami kiegészítette a loccsanások hangját, ahogy a herceg lemosta Salinae sebeit. A lány néha fel-fel szisszent a fájdalomtól, amit a herceg hideg érintéssel próbált csillapítani.

– Látod, mindig mondogattad, hogy hideg a kezem. Most jól jön. – mondta halkan.

– Sajnálom, hogy látnod kell. – szabadkozott Salinae. – Tudom, milyen undorító látvány.