Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

34. fejezet

– Caleb Matthews! – kiáltott fel rémülten Imelda, mikor meglátta fiát az ablaknál. – Elment az eszed, fiam? – sietett szoknyáját felemelve a herceghez, aki értetlenül figyelte viselkedését. – Az orvos azt mondta...

– Jól vagyok, csak megmozgattam kicsit a lábam. Látod, itt ülök. Csendben, mint egy jó gyerek. Ne félts! – fogta meg édesanyja kezét. – Nem akartam kiugrani az ablakon. – mutatott ki a belső kert felé. – Túl magasan vagyok és már attól szédülök, ha egy székre felállok, nemhogy orgyilkos módjára ugráljak a kastély tornyai között.

– De a sebeid...nem fáj semmid?

– Nem. Az egyetlen problémám, hogy fázom.

– Ó, ezen tudok segíteni – felelte a királyné.

Azzal sarkon fordult és az ágy előtti ládához lépett. Leemelte a tetejét, majd egy bolyhos, szürkés-kék takarót vett elő, amivel visszasétált, majd betakarta a fiút. Caleb mosolyogva hálálta meg gondoskodását.

– Jobb már? – ült le hozzá Imelda. – Ne rakjak pár hasábot a tűzre?

– Nem kell.

– Biztos? Csak szólj!

– Anya! – nevetett gyengéden. – Ha szükségem van valamire, szólok. Hidd el.

– Túl lihegem a dolgot, igaz?

– Csak egy picit – mutatta.

– Ó, sajnálom. Csak tudod, mikor utoljára láttalak, még a bátyáddal fogócskáztál a belső udvar szökőkútjai között. Most meg felnőtt férfi vagy.

– Nicholas vitatkozna veled.

– Nicholas? Nicholas St. John? Ő nevelt fel téged?

– Igen – bólintott. – És ahogy elnézem, nem örülsz neki. Nem szeretted őt?

– Inkább ő nem kedvelt engem. Én próbáltam kedves lenni vele, de ő folyton úgy nézett rám, mint aki meggyilkolta a kismacskáját. Nagyon szigorú, egyenes ember. Szabálykövető! Hogy bírtad ki vele?

– Nem olyan rossz. Tény, hogy megköveteli a fegyelmet, de nincs kőből a szíve. Csak meg akart védeni. A fia voltam, vagyis vagyok.

– Értem, tehát saját gyerek helyett téged tett zsebre.

– Anya! – szólt rá rosszallva. – Ha ő nincs, most nem beszélgetnénk. Hidd el, nem volt olyan rossz sorsom mellette. Szabad voltam, nem kellett félnem a férjedtől, vagy a kopóitól. Tanított, habár így is van hova fejlődnöm.

– Tudod mit? – nézett éjjeliszekrénye felé édesanyja, cinkos mosollyal – Mutatok neked valamit. De ahhoz, vissza kell ülnöd az ágyba, elég erős vagy?

– Azt hiszem – mondta kissé bizonytalanul. – Segítesz felállni? Aztán elbicegek odáig.

Imeldába kapaszkodva óvatosan felállt és noha üvölteni tudott volna a fájdalomtól, csak morgott, míg arca grimaszba torzult. Kissé ügyetlenül, fogát összeszorítva totyogott a hatalmas ágy felé, miközben édesanyja aggódva figyelte minden mozdulatát. Úgy haladt mellette, hogy bármelyik pillanatban elkaphatja, ha esetleg megbotlana, vagy elesne.

Ebben is különbözött nevelőapjától. Mert míg Nicholas ragaszkodott volna, hogy belé karoljon, Imelda nem könnyítette meg az útját. Ott volt vele, biztos távolságból támogatta, de ezzel fejlődött. A megterhelő próbálkozás után, megkönnyebbült sóhajjal hevert el az ágyban. Alig ment tíz lépést, de olyan erő kellett hozzá, mintha a birodalom legmagasabb pontját mászta volna meg.