Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

48. fejezet

Másnap reggel, Caleb volt az első, aki felébredt. Álmosan dörzsölte a szemét és már csak megszokásból is oldalra nézett. Az ő kis boszorkánya ott feküdt mellette, fel sem kelt, csak nyugodtan álmodott. Odahajolt hozzá, megpuszilta az arcát, majd finoman betakarta. Csendben figyelte pár másodpercig, mosolygott.

Úgy tűnt, Salinae biztonságban érezte magát, és ennek örült, hiszen a Tábori-ház épp erről szólt. Ahogy gyerekként őt is megvédte, így barátnőjének is esélyt adott egy igazi otthonra.

Közelebb bújt hozzá, érezte a lány finom illatát, a teste melegét. Csábító volt a gondolat, hogy engedjen magának egy kis lustálkodást, némi kényelmet, sőt talán még néhány perc szerelmes összebújás is belefért volna, de Segítője keresztül húzta a számításait.

Wickham, a tőle megszokott stílusában noszogatta, hogy legyen kedves, másszon ki a puha fészkéből és mozduljon meg. dolgozzon a ház körül, készüljön az utazásra. Ő csak morogni tudott, mégis kimászott az ágyából és a tőle telhető legnagyobb csendben átöltözött. Az ablakon már felfelé kúsztak a hajnal sugarai, magasan a Tábort körülölelő liget fái fölé. Egy újabb szép reggelre ébredt.

Mielőtt elhagyta volna a szobát, megkérte Wickhamet, hogy kövesse, míg Wickeliát arra, hogy vigyázzon Salinae-re. Ő pedig elindult, hogy elkészítse a reggelit a ház lakóinak. Ahogy azt mindig is mikor elég nagy lett ahhoz, hogy főzzön: aki elsőnek ébred, az készít reggelit.

Persze, gyerekként kicsit nehezebb volt, de egész ügyesen belejött. A kedvence mégis az volt, amikor születésnapja reggelén nevelőapja a kedvencét készítette. Akkor reggel úgy tűnt, rá vár a feladat. A biztonság kedvéért, kilépve a szobájából, néhány másodpercig csendben fülelt, hátha hall valami zajt a nevelőapjától. A megszokott horkolás igazolta, hogy a lovag még mindig szunyókált. Halkan elnevette magát a röfögéshez hasonló hang hallatán, majd lesétált a lépcsőn, ügyelve minden lépésére. Nem akarta egy esetleges lépcsőszánkával megijeszteni az ott lakókat. És a feneke épp bőrfelületét is szívesen megóvta.

Leérve úgy döntött, hogy egy kis varázslat belefér a napjába, így néhány ősi szó, könnyed ujjmozdulat és a kanna megtelt vízzel, a tűz magától begyulladt, sőt a tányérokat is az asztalra gurultak, az evőeszközök katonás rendben ugráltak a helyükre.

Caleb már épp hozzálátott volna a zöldségek aprításának, mikor a konyha ablaka hatalmas robajjal kivágódott és hűvös északi szél tört be a kunyhóban.

– Jóságos Elődök! – vacogott, a karját dörzsölve – Milyen hideg van, mindjárt koncertet adnak a fogaim. Huha-huha!

Toporogva az ablakhoz ment és egy határozott mozdulattal becsukta. Az erdő felé pillantva viszont észrevett valami fehéret a fák között. Noha ott állt egy ideje, de fel sem tűnt neki. Azt hitte, egy nagy kupac havat lát, de amikor kicsit jobban megnézte, rájött, hogy tévedett. A kunyhójuk hátsó kertjénél az a farkas állt, amelyik korábban az erdőben is várta őt.

Először azt hitte hallucinál. Hunyorítva próbált fókuszálni, a siker érdekében még egy kis mágiát is bevetett. Így már könnyebben megállapíthatta, hogy bizony ugyanaz az ordas néz rá, akit korábban is látott.

– Wickham!

– Mondjad, úrfi! – röppent mellé Segítője kedélyesen.

– Te is látod, amit én, ugye? – kérdezte a lélekre pillantva. – Azt a fehér farkast.

– Farkast? Hol? – közelített az ablakhoz. – Á, látom már. Ott áll a fáknál.

– Örülök, hogy megerősítetted, amit mondtam, azt hittem, hogy megcsal a szemem. – morogta Caleb szem forgatva. – Szerinted mit keres itt? Egy vadállat sem merészkedik a Tábor közelébe. Sok itt az ember nekik.