Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

5. fejezet

Kyle távozása után Nicholas kapkodva bezárta az ajtót, majd az ablakból figyelte, ahogy egykori barátja alakja lassan elhalványodik az erdő fái között. Mindeközben nevelt fia lelopakodott az emeletről, mert a történetek után úgy érezte, beszélnie kell nevelőjével.

– Ki volt ez a fickó? – kérdezte ártatlanul.

Amint feltette a kérdést, rájött, hogy nem volt eléggé körültekintő, mert sikeresen ráhozta a frászt nevelőapjára.A férfi úgy pördült meg a tengelye körül, hogy a nagy sietségben még a tartása is megingott. Arca elsápadt, szeme elkerekedett, majd mikor felismerte fiát csak nevetve a hajába túrt, ez pedig nem vallt rá. Amit nem csak Caleb felvont szemöldöke és gyanakvó pillantása igazolt, de ő is észrevett, ezért rögtön átváltott a szigorú, felelősségteljes szülő szerepébe.

– El is felejtettem, hogy itt vagy.

– Pedig rólam csevegtél azzal a fickóval. Jól vagy, apa? – aggódott. – Idegesnek tűnsz.

– Az is vagyok, Caleb – mondta halkan. – Az is vagyok!

– Mit akart az az alak? – nyújtogatta nyakát, hátha látja még a távozó szerzetet.

– Inkább azt mondd meg, mennyit hallottál?

– Nem sokat.

– Hogy ezt mennyire tudtam – csóválta a fejét rosszallva. – Nem megmondtam, hogy menj a szobádba? Megint hallgatóztál, igaz?

– Csak egy picit – mutatta, mire a férfi szúrós pillantása elbizonytalanította. – Jaj, apa ne ölj meg a szemeiddel. Te is tudod, hogy nincs csap a fülemen, hogy elzárjam. Az a fickó...Kyle, vagy hogy is hívták...tényleg a lázadóktól jött? Honnan tudott rólam?

– Hallotta, hogy én nevellek. Régen barátok voltunk, együtt szolgáltunk a testőrségnél.

– És emlékezett rám? Apu, ilyen véletlen a világon sincs. Mégis honnan tudta, senkinek sem mondtuk el az igazságot.

– A biztonságod érdekében, hogy az emberek ne vádoljanak azzal, hogy elraboltalak. De ezzel most ne foglalkozz. Elment – intett az ablak felé – és nem jön vissza.

– Még megteheti, és érdekel, hogy mit akart.

– Caleb! – morogta nevelőapja figyelmeztetően.

Jól tudta, ha nevelőapja morogva mondja a nevét, akkor felbosszantotta. Ilyenkor csak figyelmeztette, de ez alkalommal nem hagyta annyiban a dolgot. Nem slisszolt fel a szobájába, mint egy gyáva nyúl. Egy apró, belső hang arra ösztönözte, derítse ki mi áll a háttérben.

– Ismerte az apámat. Az igazit, ő nem a Táborból jött.

– Ebben igazad van. Ott volt az ostromkor, azt hittem meghalt. De túlélte a börtönt.

– Akkor nem semmi fickó lehet – morogta Caleb fintorogva, csodálattal a hangjában. – Miért nem engedted, hogy találkozzak vele? Nem hiszem, hogy rosszat akart, és talán tud valamit apáról.

– Fejezd be, Caleb! – figyelmeztette mérgesen a lovag. – Ezt már ezerszer megbeszéltük. Az apád halott! Ahogy arról is beszéltünk, miért nem viszlek a fővárosba. A király vadászik a magunkfajtára, azt akarod, hogy felakasszanak engem felségárulásért?

– Nem, persze hogy nem. De...

– Ha még egyszer meghallom azt, hogy de...– morogta orrnyergét szorítva Nicholas. – Gregor szemében ellenségek vagyunk, meg kell húznunk magunkat. Tudod, az mit jelent? Még itt a Táborban is figyelnünk kell, nem pedig úgy hívalkodnunk az erőnkkel, mint egy kakadu. Érted mire gondolok, ugye?