Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

19. fejezet

Amikor Jay nekirontott Calebnek, a herceg jobb híjján egy fakarddal védte meg magát. Tanára azonban nem bántotta, épp csak gyakorolt vele. Míg nappal ő oktatta különböző fogásokra, addig Eric az állóképességét erősítette, Nathaniel pedig a mágiáját tette jobbá és noha csak pár napja volt a lázadókkal, a fiúk szerint sokat fejlődött. Ügyesebben, könnyebben mozgott és az örökös edzés már a testén is meglátszott, elkezdett izmosodni.

– Hol vagy gondolatban, Caleb? – kérdezte Jay összeszorított fogakkal, miközben próbálta lenyomni őt.

– Egy ismeretlen nőt nem akarok megbántani, így anyádat kihagyom a beszélgetésből!

– Te! – lökte el dühösen Jay.

Újból támadt, de Caleb kivédte az ütést.

– Tudom, mit akarsz elérni, de korábban kelj fel, hogy engem felidegesíts! – mondta Jay, miközben próbált a háta mögé kerülni.

Mindketten fáradtak már, a testük úszott a verejtékben, és bizony Caleb elégszer gyakorolt már Erika barátjával, hogy tudja, vagy legyőzi, vagy totális vereséget szenved. Más eshetőség nem volt.

De a fejébe vette, hogy nem adja fel. Épp ezért, kikerülte a fiú következő ütését. Ahogy próbált felülemelkedni ellenfelén, Jay kihasznált egy apró hibát, mégpedig azt, hogy harc közben nem igazán védte az oldalát. Egy alkalommal olyan erővel ütötte meg, hogy a földre rogyott.

– Feladod? – kérdezte tanítója gúnyosan.

– Nem. – lihegte. – Ma biztosan nem.

A teste azonban az ellenkezőjét gondolta. Elfáradt, a végtagjai remegtek a megerőltetéstől. Nevelőapját már rég legyőzte volna, de Jay sokkal keményebb ellenfélnek bizonyult. Csalódottan pillantott maga elé.

– Cal, – térdelt elé Jay, zöld szemével őt figyelve. – Nem szégyen, ha beismered, hogy nem megy.

A szigorú, gúnyos ellenfél a múlté volt, mint csak egyike lett volna Jay álcáinak, amit varázslattal könnyedén magára öltött.

– Menni fog, csak egy perc – motyogta fáradtan.

– Egy, az ellenfél nem adna neked egy percet, hogy magadhoz térj. És kettő, egész délelőtt gyepáltuk egymást. Ugyan, legyen elég – próbálta jobb belátásra bírni oktatója.

– Nem! – csóválta fejét és minden erejét bevetve felállt, fegyverét Jayre fordítva. – Újra!

A fiatal alakváltó csak pislogva nézett rá.

– Neked komoly halálvágyad van, öregem. Alig állsz a lábadon, de harcolni akarsz? Hát jó, legyen – tárta szét kezét. – Védd magad!

A pillanat töredéke alatt ugrott neki, de ügyesen elfordult a csapás elől. A harc egyik szabálya az volt, hogy nem használtak mágiát egymás ellen, csak saját fizikai erejükre támaszkodhattak. A vastag husángok minden ütésnél megremegtek a kezükben és Caleb igyekezte elhárítani Jay támadásait, egyiket a másik után.

Látta, hogy a fiú fárad, úgy lihegett, mint aki lefutotta a maratoni távot, a homlokán pedig verejték csorgott végig. Ezért azt a taktikát alkalmazta, amit Nicholas tanított neki. Elképesztő gyorsasággal váltogatta a különböző fogásokat.

Hol ugrott, hol ütött, mindeközben pedig arra is figyelt, hogy ne zökkenjen ki az egyensúlyából, amire korábban sokszor rávilágítottak társai.

Épp egy ütés elől tért ki, amikor Jay elgáncsolta. Egy kiáltás szökött ki ajkain, ahogy a kemény, poros földre vágódott, míg a fegyvere kiesett a kezéből. Meglepődni sem volt ideje, mert ellenfele barbári üvöltéssel készült lecsapni a fejét. Egy pillanat alatt oldalra gurult és nem csak, hogy megszerezte a botját, de ki is kerülte Jay halálos csapását. Amivel meg is lepte őt.