Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

37. fejezet

Gregor betartotta a szavát, másnap két őr kísérte Calebet a király lakrészébe, ügyelve a lehető legnagyobb diszkriminációra, nem akarta, hogy bárki is tudjon a találkáról. Persze ő úgy parancsolta meg a kíséretet, hogy a herceg biztonsága érdekében kellett együtt lépkednie a katonák között. Ám sokkal inkább úgy érezte, hogy egy újabb kínzásra viszik, igaz ezúttal nem verték láncra és nem ütötték meg ha esetleg megállt valahol.

Mégis ökölnyire szorult a gyomra, ahogy a kastély folyosóin sétált. Ott, ahol élete első négy évét töltötte, ahol a trónteremben nemesek várták, hogy találkozzanak a nagyapjával; a királlyal, a béke követével. Gregor lakosztálya a bálteremtől nem messze volt, így Caleb láthatta a hatalmas helyiséget. Pont a fölötte húzódó folyosón sétált végig, ahonnan pompás kilátása nyílt az épület egyik legszebb részére. Míg az őt kísérő katonák az ajtóban álló gárdistákkal beszéltek, addig ő megnézhette a csarnokot.

A márvány karzatot érintve végignézett a csillárokon, a tündöklő pompába öltöztetett falakon. A gazdagság szinte kézzel tapintható volt. A királyi család dicsősége áradt a terem minden négyzetméteréből.

Az erkélyekre vezető ablakokon és ajtókon akár óriások is beléphettek volna, az arany függönyök folyékony selyemként lebegtek a széltől, olyan volt, mintha táncolnának az éjszakába.

Noha senki sem tartózkodott a parketten, könnyedén elképzelte, milyen lehetett látni a nemesek hadát, akik az ostrom éjszakáján ott mulattak. A fényárban úszó tánctéren mintha szellem alakok lépkedtek volna, és még a zenét is hallani vélte, pedig senki sem játszott a hangszereken. Az emlékeiben - vagy inkább az álmaiban - a palota egy olyan hely volt, ahol az ember biztonságban érezhette magát. Amit büszkén nevezhetett az otthonának. A fény, a színek és az öröm helye. Szívfájdító volt a felismerés, hogy mindez, nem is volt olyan régen.

Próbált emlékezni azokra az időkre, de még az édesapja arcát sem tudta pontosan felidézni, hogy is emlékezhetett volna az ostrom előtti percekre? Amikor a világa szétesett. Ilyenkor mart belé a felismerés, hogy amit ő emléknek hitt, az valójában képzelgés.

Ahogy arra várt, hogy beengedjék, azon töprengett, vajon Gregor uralkodása változtatta meg egykori otthonát, vagy inkább a tény, hogy már nem volt az a kisfiú, aki rácsodálkozott a világ dolgaira?

Mielőtt bemehetett volna, az egyik gárdista elkezdte megmotozni, fegyverek után kutatva végig tapogatta a lábát, a ruházatát.

– Csak semmi rohanás, uraim – jegyezte meg gúnyosan. – Élvezzék ki, hogy tapogatnak. Ne legyenek szégyenlősök.

Válaszra sem méltatták, talán nem nyerte el a tetszésüket a tréfája, de ha így is volt nem igazán érdekelte. Az egész gesztusról meg volt a maga véleménye. Így mikor beengedték a mostohaapjához, nemes egyszerűséggel megállt az asztalfőn ülő Gregor előtt.

A király sunyi vigyorral méregette őt, míg a herceg lopva körülnézett a helyiségben, orgyilkosok, vagy épp Jay után kutatva. Már senkiben sem bízott úgy, mint a bebörtönzése előtt.

– Szép estét, Caleb! – állt fel helyéről Gregor. – Örülök, hogy elfogadtad a meghívásomat.

– Nem igazán volt más választásom, nem igaz?

– Ugyan, ne legyél ennyire mogorva.

– Szükséges ez a színjáték? – kérdezte. – Tudom jól, hogy nem vagyok szívesen látott vendég a palotában.

– Ülj csak le! – bátorította mostohája, a vele szemben lévő szabad helyre mutatva. – Ígérem, nem bántalak és az étel sincs megmérgezve.