Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

23. fejezet

Lehet, hogy az ajka Salinae száját érintette, de Caleb gondolatai megállás nélkül cikáztak a történteken. „A barátok nem csókolóznak!" – emlékeztette magát, de mégsem tudott megálljt parancsolni az érzéseinek.

Csupán sodródott az eseményekkel, nem akarta, hogy véget érjen. Mert ez más volt, mint amit azelőtt tapasztalt. Sokkal erotikusabb, érzésekkel teli.

A falhoz nyomta a lányt és még inkább folytatni akarta kettejük érzéki játékát. Mint egy függő, aki belekóstol a mámort adó szerbe és utána létezni sem bír nélküle. Hallotta, ahogy a lány halkan felnyög és érezte, ahogy ujjai a hajába szántottak. Nem bírt leállni, mert ezek a megnyilvánulások olajként hatottak az érzékeire. Kezét Salinae vállai mellé tette, hogy ellenálljon a csábításnak.

Nem érinthette meg, nem hagyhatta, hogy eluralkodjon rajta a szenvedély. Pedig mennyire vágyott a lányra! Meg akarta érinteni, végig simítani a testén. Kívánta őt.

Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hamar véget is ért a pillanat. Barátnője elhúzódott tőle, de a keze még mindig a nyakát érintette, magához ölelte, cirógatta az érzékeny bőrfelületet, az arca kipirult. Nem tudta levenni róla a szemét.

Érezte, hogy a lány arra vár, hogy mondjon valamit, de nem tudta mi is lehetne az.

Néhány másodperc nyugalmat követően Salinae egyszerűen elengedte és megigazította összegyűrődött ruháját. Egyikük sem találta a szavakat arra, amit tettek, és úgy tűnt, a lányt nem is igazán érdekli a kis színjáték, amit összehoztak. Habár Caleb-ben élt a gyanú, hogy nem csak az ő részéről volt valóság az, amit tett és az, amit érzett közben. El kellett fordulnia a lánytól, hogy megnyugodjon. Fejét fogva mélyeket lélegzett, próbálta elterelni a gondolatait.

– Visszatalálsz egyedül is, ugye? – hallotta Salinae kérdését.

– Persze – fordult vissza. – De miért kéne egyedül visszamennem, csak nincs valami baj?

– Nem, de nekem könnyebb, ha innen megyek vissza a kastélyba, minthogy visszakísérlek és onnan sétálok át a városon.

– Na és a lány, akivel jöttél?

– Ksora? Ó, ne féltsd! Nagylány már, tud magára vigyázni.

– Ugye nem azért viselkedsz így, mert...

– Dehogy – vágta rá Salinae.

– Linae.

– Azt hiszed meghatott ez a kis színjáték? Nem csókolsz rosszul, elismerem, de nem volt igazi.

– Igaz – bólintott. – Csak elterelés volt. – hazudta. – Biztos ne kísérjelek el? – ajánlotta fel.

– Ne, nem kell. Majd beszélünk, jó? – fordult sarkon és eltűnt az utca túloldalán, annyi időt sem hagyva Calebnek, hogy elköszönjön tőle.

Salinae valósággal menekült tőle.

– Úrfi! – jelent meg előtte Wickham.

– Te is itt vagy? Hol bujkáltál? – forgolódott Segítője mozgását követve.

– Ne tereld a témát, láttam, mi történt. Azt mondom, ideje volt már. De áruld el! – fészkelte be magát a hajába, akár egy kis manó – Miért hazudtál a kisasszonynak? Semmilyen gárdista nem keresett titeket.

Bár megtehette volna, nem tagadta mit tett. Értelmetlennek látta, hogy hazudjon Segítőjének. Csak nagyot sóhajtva a falnak dőlt, fejét az ég felé tartotta. Az égen viharfelhők gyülekeztek, és azaz érzése támadt, hogy ő okozta.