Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

20. fejezet

A tárgyalást követően Caleb újfent gyereknek érezte magát, de nem pozitív értelemben. Ami rá várt, az egyáltalán nem volt gondtalan és játékos. Épp ellenkezőleg.

Nicholas kis idővel rázúdította haragját a lázadókra, különösen a keresztapjára. Ebből a vitából pedig ő sem maradhatott ki, ami az illetti az első sorból nézhette végig.

Szó szerint ott ült ideiglenes szobájába és hallgathatta, ahogy a két férfi egymás szavába vágva érvelt a saját álláspontja mellett. Lényegében ott folytatták, ahol kezdték. Nicholas haza akarta vinni a herceget, Kyle viszont ragaszkodott hozzá, hogy maradjon.

Olyannak látta őket, mint a piacon áruló kereskedők, akik egymásra licitálva próbálták elnyerni a vásárlók kegyeit. csak ezúttal ő volt a portéka. Az, hogy szót kapjon, kósza gondolat volt. El kellett tűrnie, hogy az ágyra ültették, míg a felnőttek veszekedtek.

Ám végül megunta.

– Elég! – pattant fel helyéről.

Hangjával és testével is éket vert a két férfi közé, akik döbbenten néztek, mert ő is beleszólt a ,,véleménycserébe"

– Senkit se zavarjon, hogy én is itt vagyok – jegyezte meg, felváltva nézve a két férfira. – Marakodtok, mint a kutyák, zeng tőletek az egész ház. Hogy elmegyek, vagy maradok, csakis az én döntésem. Értitek? Senki másé! Úgy marakodtok rajtam, mint egy válófélben lévő házaspár. Hármunk közül én vagyok a legfiatalabb, mégis sokkal érettebben viselkedem, mint ti!

– Áruld el nekem, mi az érett abban, hogy fogod magad és elszöksz otthonról? – tette fel költői kérdését Nicholas.

– Ez most komoly? – háborodott fel. – Épp te kérdezed ezt tőlem?

– Te elmondtad neki? – nézett Kyle-re.

– El én – bólintott büszkén – Ez nem a Bölcsek Köve receptje, nem kell titkolni.

– Ha már itt tartunk – fordult nevelőapja felé. – A Cirio név nem cseng ismerősen?

– Honnan...

– Kérdezték – vágott a szavába. – Azt mondtad egyke vagyok. Erre, derült égből villámcsapás, megtudom, hogy van egy bátyám.

– Volt. Volt egy bátyád – javította ki Nicholas.

– Tök mindegy! Mit titkolsz még?

– Semmit.

Kyle-ból kitört a nevetés, ám Caleb egyetlen pillantása elég volt a csendre intéséhez. A herceg odasétált hozzá, halkan arra kérte, hogy hagyja magára nevelőjével.

A férfi először ránézett, majd utána barátjára. Csak némán bólintott, és elmondta Calebnek, hogy odakint megvárja. Bicegve kisétált az ajtón, nem hagyva mást maga után, csak csendet és kényelmetlen pillatokat. A herceg ekkor apja lovagjához fordult.

– Miért nem beszéltél Cirióról? Elmondhattad volna.

– Hogy reménykedj? – kérdezett vissza Nicholas. – Nap mint nap láttam, ahogy az ablakon át az erdőt bámulod. Neked fel sem tűnt, de még kamaszként is olyan reménnyel tudtál a fák közé pillantani, hogy belesajdult az ember szíve. Csak álltál ott, várva mikor bukkan fel az édesapád, hogy elvigyen. Nap, nap után. Hittél a csodában; pusztán azzal, ha gondolsz rá, visszakaphatod őt. Én pedig nem akartam, hogy a testvéredre is gondolj.

– Ezt értem, és igazad van. De apa, lehet ő is él!

– Caleb...

– Csak hallgass végig! – tette össze két kezét, mintha imádkozna. – Mi van, ha Cirio is túlélte az ostromot, ha őt is kimentették, ahogy engem.