Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

57. fejezet

Ksora ragaszkodott hozzá, hogy visszakísérje Calebet a lázadókhoz, ám a fiú mintha ott sem lett volna. Csak szótlanul sétált mellette, maga elé bámulva. Érezhető volt szomorúsága.

– Úrfi, – ragadta meg karját Ksora, ezzel kényszerítve a megállásra. – Beszélhetnénk?

– Hogyne, mit szeretnél?

– Hogy vagy? – kérdezte Ksora.

A trónörökös nagyokat pislogott a kérdés hallatán. A vörös lány úgy tűnt komolyan gondolta, érdekelte, hogy érzi magát. Zöld köpenyében olyan volt akár egy elf, vagy tündér, akikről gyakran olvasott Linae könyveiben. Kedvesen mosolygott rá, és megszorította a kezét. Érezte, milyen hideg a bőre. Caleb a kezükre nézett, aztán a boszorkányra.

Furcsa volt, idegen.

Nem tudta hova tenni. Salinae kezét szinte mindig fogta, simogatta a kézfejét, de az természetesnek hatott, jó érzéssel töltötte el, de Ksoráé furcsa volt. Pedig tudta, hogy nem akar rosszat. Óvatosan kihúzta kezét a szorításából.

– Bocsánat, de...

– Ja igen, a kezed. Ne haragudj. Csak kedves akartam lenni, nem mintha...tudod, nem akarok tőled semmit. Mármint úgy, hogy...na érted.

– Persze – kacagott halkan. – Megértem. Eszembe se jutott, ne aggódj. Amúgy, hogy válaszoljak egy kérdésedre...nem tudom, hogy vagyok. Először...meg kell emésztenem azt, ami történt. Most nem vagyok önmagam.

– Nos, a kisasszony miatt nem kell aggódnod. Vigyázok rá. Ott leszek mellette, nem bánthatják.

– Sejtettem, hogy ezt mondod – mosolygott bizakodva. – Te jó boszorkány vagy, Ksora. Salinae biztonságban lesz melletted. Számítok rád.

Ksora kihúzta magát és tisztelgett előtte, amivel megneveltette. A viselkedése, a bohóckodása Ericre emlékeztette. Biztosra vette, hogy jól kijöttek volna.

– Ha nem bánod, inkább egyedül szeretnék visszamenni.

– Biztos? – aggódott az udvarhölgy.

Ő csak grimaszolva bólogatott. Ksora bólintott, majd lesütött szemmel pukedlizett előtte, aztán elköszönt és visszament a kastélyba. Ezúttal varázslatot használt a gyorsaság érdekében.

Caleb pedig egyedül sétált tovább. Mozogni akart, elcsendesíteni az elméjét. Nem szeretett volna az érzéseiről beszélni, nem bírta volna a barátai sajnálkozó pillantását sem. Amikor Ksora érte ment, nehezen tudott parancsot adni a lábainak, hogy mozogjanak. Salinae-vel akart maradni. Őt akarta. De a polgárháború közbe szólt. A családjaik közti ellentét súlyos billogként nehezedett a kapcsolatukra.

Folyton késztetést érzett arra, hogy megforduljon, de nem tette meg. Erősnek kellett maradnia.

Egyszer csak a tóhoz ért. Maga sem értette, hogy jutott oda, ott állt a partján és csak bámult maga elé. Aztán egyszer csak, üvöltés rázta meg az éjszaka csendjét. Szomorú, kétségbeesett kiáltás, amire a közelben fészkelő madarak rémülten felröppentek az égbe, az állatok pedig menedékükbe húzódtak. Akkor jött rá, hogy ő üvölt. A saját kiáltását hallotta.

Ott, a tó partján térdre rogyva, kezével átkarolva a hasát, előre görnyedve a világba üvöltötte fájdalmát. Újra és újra, mert már nem bírta elnyomni a kínt. Sírni akart, zokogni, hogy a könnyek elmossák a veszteséget. De egy fiú, pláne egy lázadó nem sírhatott.

Aztán, egy finom érintést érzett a tarkóján.

– Caleb? – szólította a nevén egy ismerős hang.