Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

24. fejezet

Salinae egy különös, mondhatni „nedves" álomból ébredt az éjszaka közepén, immár sokadik alkalommal. Lihegve söpörte ki az arcába tapadt hajtincseit, miközben a teste az álomban átélt gyönyör után üvöltött.

– A rohadt életbe! – morogta fejét fogva. – Ezt nem hiszem el.

Morogva az ágya szélére gurult, majd a közeli széken pihenő köntöséért nyúlt. Nagy sóhaj kíséretében hátra dobta hosszú hajkoronáját, majd összekötötte derekán a finom anyagot és az ablakhoz lépett. Friss levegőre volt szüksége, ki akarta szellőztetni a fejét, kiheverni azt, amit látott. De hiába a hideg, a víz, amit ívott, nem tudott másra gondolni.

– A rohadt életbe! – morogta körmét rágva. – Mióta vannak nedves álmaim? Ráadásul Caleb Matthews-ról. Gyerünk Salinae, szedd össze magad – kopogtatta meg a fejét. – Ó, Hekáté segíts meg!

Az ablak mellé ült, próbált a kinti tájra fókuszálni. Azt remélte, ki tudja radírozni a gondolatait. De ahogy ránézett a hálóingjére, arra gondolt, vajon tetszene Calebnek? A lila, szatén anyag finoman siklott végig a bőrén, épp úgy ahogy a fiú ujjai érintették az álmaiban.

Szinte látta maga előtt, ahogy kínzó lassúsággal felemeli róla, miközben ő előtte térdel. Újra megcsókolta őt, épp úgy, mint a sikátorban. Az ujjai barátja fekete tincseibe markoltak, míg Caleb keze óvatosan elindult testének azon részén, amit már semmi sem takart. Sosem csináltak ilyet az előtt. De nagyon jó érzés volt. Semmi rossz vagy undorító nem volt benne. Csak az érzés, hogy mennyire akarja őt.

– A fenébe is már! – rázta meg a fejét akaratosan – Komolyan itt fantáziálok róla? Mint valami éretlen kamasz. Oké, – sóhajtotta fejét fogva. – Nem érdekel, mennyire vagy begerjedve, Salinae; vagy hogy mennyire kívánod őt. Te és Caleb barátok lesztek! Ahogy mindig is.

– Kisasszony! – jelent meg előtte Wickham – Üzenetet hoztam neked az úrfitól.

– Na, csak emlegetni kellett – fintorgott. – Mit hoztál? Levelet?

– Nem, csak pár szót. Caleb úrfi arra kér találkozzatok. Két nap múlva a tónál.

– Baj van? – aggódott.

– Azt mondta, beszélnie kell veled.

– Hekáté irgalmazz! – rémült meg. – Tudja. A lázadók elmondták neki. Jó, végül is túl kell essünk rajta. – fejét a falnak támasztva sóhajtott. – Mondd meg neki, hogy ott leszek.

– Átadom. Apropó, csinos a hálóinge, Bella!

– Wickham! – takarta el ösztönösen magát kezével, holott jól tudta, az anyag abszolút nem átlátszó.

A Segítő nevetve bukfencezett egyet és eltűnt az éjszakába. Salinae pedig fáradtan sóhajtva az erdő felé pillantott. Hirtelen úgy érezte, rázza a hideg. Fázott, mintha a világ megváltozott volna. Kopár lett.

– Két nap! – motyogta.

Valahol az erdő fáinak rejtekén, ott volt a hercege. Az, akit szeretett. Az álmait, a vágyait el kellett fojtania, egészen más lapra tartoztak, de a legnagyobb félelme az volt, hogy a városi kalandjuk alatt talán egy pillanatra megingott figyelme és egy lázadó felismerte, elárulva ezzel a titkát. Szomorúan ölelte át a térdét, fejét lábára hajtotta.

– Két nap – suttogta magának. – Két nap és örökre elveszítem őt. Aztán – nézett a plafonon lévő csillagokra – csak az emlékeink maradnak. Hjaj, úgy kellett ez nekem, mint mókusnak az erdőtűz.

***

– ERIC! – üvöltötte el magát Nathaniel a lakrészükben.

– Az Elődök szerelmére, mit óbégatsz, te rekedt hangú fülesbagoly? – lépett ki szobájából sietve a szőke fiú. – Ég a ház, vagy megöltek valakit?