Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

9. fejezet

Sokáig ébren várta Salinae-t. Megvacsorázott a nevelőapjával, de a nagy titok nem került szóba, inkább az aznapi munkáról és a közelgő születésnapjáról beszéltek. Ahogy evett, egy pillanatra eszébe jutott a térkép, amit a szobájában rejtegetett.

Azon gondolkodott, vajon elmondja-e a lovagnak, hogy találkozott Kyle-lal, és a férfi adott neki egy térképet, ami elvezetheti a lázadókhoz. Nem akart titkokat maga körül, főleg az után, hogy megkapta édesapja medálját. De Nicholas reakciójától jobban félt. Tudta, hogy mérges lenne, kiabálna vele. Így inkább hallgatott és egy másik alkalomra tartogatta a beismerést. Egy napra bőven elég volt a meglepetésekből.

Miután lefürdött, olvasott és csak várt, hogy érkezzen valami válasz barátjától. De sem Salinae, sem a hozzá küldött Wickham nem érkezett meg. Idővel elálmosodott és elaludt könyve mellett. Az ablaka azonban, mint mindig most is nyitva maradt. Sokkal jobban szeretett úgy aludni, hogy friss levegő áramlik be a szobájába, mélyebben aludt tőle. Ám kis idővel éjfél után, egy köpenyes alak sétált a házuk felé, két lidércfény kíséretében.

Salinae, jó boszorkányhoz híven elrejtette kilétét és a bolygó holdjainak sugaraiba burkolózva a St. John ház felé lépdelt. Amikor Wickham megjelent a palotában halálra rémült, attól félt Caleb bajba került. Ám Wickham elmagyarázta, hogy barátja nem esett fogságba, nincs a Sóhajok Tornyába, csak épp olyasmit tudott meg, ami lelkileg megviselte.

Több se kellett neki, amint alkalma nyílt rá, kiszökött a palotából, majd az erdő felé vette az irányt. Először az átjáróval lerövidítette az utat, hiszen jó esetben egy egész napig kutyagolhatott volna, hogy a Táborba érjen.

Aztán, amikor odaért, mosolyogva látta, hogy Caleb ablaka nyitva áll. Ez megkönnyítette a bejutást, ám még így is okozott némi fejtörést számára. Ugyanis fel kellett másznia a fiú szobájába. Nem volt az a sportos alkat, utált csúszni-mászni, így morogva lépett fel a közeli hordóra és nekilátott a kunyhómászás bonyolult, kellemetlen feladatának. Morgott is a kihívás miatt, de ha barátjának szüksége volt rá, hát suttba dobta saját és ruhája biztonságát.

– Ajánlom, hogy ne szerelmi bánata legyen, mert egy kanál ecetben fojtom meg. – nyöszörögte fenyegetését, az emeleti szoba felé tartva.

– Óvatosan, kisasszony! – figyelmeztette Wickelia. – Nehogy leess!

– Ezzel nem segítesz, Wickelia.

A nagy sietségben meg-megcsúszott néha, de végül elérte a párkányt és egy nagyobb húzással beesett a szobába. Mérgesen káromkodott, mikor elterült a padlón akár egy sült hal.

– Ezt igazán kecsesen csináltad – gúnyolódott Segítője.

– Dugulj el, vagy dobozba duglak – morogta feltápászkodva, hátát ropogtatva. – Hjaj Hekáté segíts! A hátam...legközelebb repülök. Az kevésbé fáj!

Látva, hogy Caleb nem siet hozzá, körbenézett a szobában és látta, ahogy a fiú az oldalára fordulva alszik az ágyában. Csendben odasétált hozzá és leült az ágya szélére. Mosolyogva figyelte barátját. Mellkasa egyenletesen emelkedett, mélyen aludt. Nem látott sérülés rajta, így annak esélyét, hogy valaki bántotta, kizárta.

– Kisasszony, nem akarlak sürgetni, de bámulhatom még az úrfit eleget! – zsörtölődött Wickham. – Tedd félre a kamaszlány énedet és ébreszd fel.

– De olyan aranyosan alszik – suttogta. – Nincs szívem felkelteni.

– Kisasszony! – morgott Wickham.

– Jól van, jól van. Értem én – felelte, majd megérintette a fiú arcát. Lágyan maga felé fordította és úgy szólt hozzá. – Caleb! Caleb, ébredj.