Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

31. fejezet

Imelda Norton tajtékzó viharként távozott Titáni otthonából, mikor megkapta első udvarhölgye - Lady Roschen - levelét, aki megrázó üzenetet írt neki. A nő arról tájékoztatta, hogy fiát elfogták és a kastély tömlöcében tartották, ahol az őrök és Gregor kegyence kedvükre kínozhatták.

A királyné azonnal visszatért Domenicóba és megállíthatatlanul a palota tanácstermébe ment. A folyosón sétálva felidézte magában Lady Roschen szavait, aki beszámolt neki arról, hogyan bántak neveltlányával. Salinae kétségbeesve kérte az asszony segítségét, ő rimánkodott az udvarhölgynek, hogy értesítse Imeldát. Rajtuk kívül senkire sem számíthatott. A méltatlan bánásmód hírére Imelda forgószélként rontott be a tanácsterembe és gyenge női mivoltát meghazudtolva a lépcsőkön töltötte ki mérgét. Végig trappolt a márvány fokokon, a tárgyalóasztalhoz érve, egyetlen mozdulattal lesöpörte férje kupáját.

– Miért van a fiam tömlöcben? – kérdezte dühödten.

Gregor rezzenéstelen arccal, már-már unottan nézett a nőre, majd megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében.

– Ha nem vennéd észre, tárgyalok – morogta.

– Teszek rá, ha a gyermekem a tömlöcben kuksol – felelte Imelda, szemei villámokat szórtak szinte.

Férje, a tekintélye és megítélése érdekében csak végignézett az összegyűlt urakon és egy rövid "végeztünk" után szélnek eresztette a lordokat és rangosabb tisztjeit. Jobbnak látta, ha nincsenek szemtanúi a veszekedéseiknek. A tanácsosok zokszó nélkül felálltak, aztán távoztak a teremből. Amikor az utolsó udvaronc is elment, haragtól izzó szemét Imeldára mérte, aki még inkább kihúzta magát, büszkén tekintve férjére.

– Eszednél vagy, asszony? – emelkedett fel lassan székéből Gregor. – Mit képzelsz, kivel beszélsz? A birodalom ura vagyok. A királyod.

– Sosem voltál és nem is leszel a királyom! Hogy van merszed tömlöcbe zárni a fiamat? Kínozni, fenyegetni a véremet?!

– Egy áruló fattyú nem érdemel más bánásmódot.

Imelda válasza egy igazi, erős pofon volt. Olyan, amitől a király arca is elfordult. Ám Gregor nem hagyta szó nélkül az asszony merészségét, haragjában megragadta a nő torkát és minden erejével megszorította.

De királynéja nem félt tőle. Nemes egyszerűséggel a férfi szemébe nézett, kezét vaskos kézfejére tette, mintha ezzel bíztatta volna férjét, hogy fejezze be, amit elkezdett.

– Rajta, ölj csak meg – bátorította. – Szívességet tennél vele.

– Átkozott boszorka! Darabokra törném az összes csontod, amiért kezet emeltél rám! – vicsorgott Gregor.

– Akkor búcsút inthetsz az örökösödnek! – nyöszörgött Imelda.

Abban a pillanatban férje szorítása enyhült, és így el tudta taszítani magától. Ahogy ismét levegőhöz jutott, köhögnie kellett, az asztalon álló egyik kupáért nyúlt, majd egyetlen kortyra kiitta annak tartalmát. Kék szemével a királyra nézett, olyan volt akár a jég, rideg és állhatatos.

– Bizony – vigyorgott ravaszul, fűzőjét igazítva. – Ha jót akarsz a fattyadnak, drága férjem – tette hozzá gúnyosan. – akkor egy ujjal sem érsz hozzám és nem bántod a fiamat.

– Honnan tudjam, hogy az enyém az a poronty?

Ezen a gyermeteg, merőben ostoba feltevésen Imelda csak kacagni tudott.

– Mégis melyik férfi lenne olyan ostoba, hogy felcsinálja a királynét?

– Tőled bármi kitelik.