Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

7. fejezet

Kyle látogatását követően gyorsan elkészült napi teendőivel, majd felvette a köpenyét és az erdő irányába indult. Ám mielőtt kilépett volna a St. John házból eszébe jutott, hogy el kell rejtenie a térképet. A szobájában volt egy titkos rekesz, amit a padlóban alakított ki, hogy legyen egy hely, ahová elrejthette azokat a holmikat, amiket nem szívesen mutatott meg nevelőapjának.

Oda dugta el a pergament, majd gondosan visszatette a padló darabot a helyére. A biztonság kedvéért még bűbájt is alkalmazott, hogy Nicholas véletlenül se találjon rá. Végül Wickham-mel az oldalán elhagyta otthonát és köpenye csuklyáját fejére húzva az erdő felé indult.

Ha valaki úgy nőtt fel, hogy sokat csavargott az erdőben, könnyedén ki ismerhette a Ragyogás Erdejét, nem érhették meglepetések. Ő sosem hitt az öregek rémmeséiben, miszerint az erdőben hemzsegtek az ijesztő lények, melyek lehettek vadállatok,vagy épp a király csatlósai. Ő sosem találkozott szörnyekkel, lidércekkel, vagy gyerekhúsra éhes boszorkákkal. Gárdistákat is csak távolról látott. Pedig Salinae-vel folyton ott csavarogtak.

Bújócskáztak, felfedezőset játszottak, míg kamaszként élvezték a szabadságot, amit csak ott élhettek meg igazán. Nyáron a tóparton lebzseltek, úsztak a hűs habok között; télen pedig a jégen siklottak.

Kedvenc sportjához, egy kellemes emlék fűzte, ugyanis ő volt az, aki megtanította Salinae-t korcsolyázni. Kezdetben nem tudta, milyen nehéz feladatra vállalkozott. Barátja ugyanis nem mert a befagyott tó felszínére lépni. Attól félt, beszakad a súlya alatt.

Tény, kislányként a boszorkány nem volt egy, "hű, de vékony" alkat. De Caleb úgy gondolta, ez még nem akadályozhatná meg barátját abban, hogy jól érezze magát. Noha a pubertásnak köszönhetően a lány már máshol domborodottki, a jégtől való félelme még mindig ott élt benne. Ám a fiú addig nyüstölte, míg be nem adta a derekát.

Azon a bizonyos napon együtt mentek a tóhoz és Caleb megkezdte az oktatását. Lassan siklott vele a befagyott vízrétegen, ám barátja úgy szorította a kezét, mintha az élete múlna rajta.

– Linae, a kezemre még szükségem lesz. – próbálta tréfával elterelni gondolatait.

– Nem baj. Ha elmersz engedni, hópihévé változtatlak! – fenyegette barátja.

– Ne remegj már! – nevetett rajta. – Nem fogsz elesni. Ígérem!

– Majd akkor hiszek neked, ha épségben lemegyünk – nézte a lábát Salinae.

Arca falfehér volt és úgy kapaszkodott belé, hogy a nap végére kék-zöld foltok maradtak rajta. Mégsem adta fel.

Eltökélte, ha törik, ha szakad, megszünteti a félelmét. Továbbra sem változtatott a tempón, szinte pipi lépésben haladtak, és ha Salinae egy kicsit is megingott az egyensúlyában, ő ott volt, hogy segítsen neki. Csak két szót mondogatott neki: Itt vagyok.

Azóta, ez amolyan jelszavukká vált, mert valahányszor félt, vagy szomorú volt, barátja csak átölelte és ezekkel a szavakkal nyugtatta. Ezzel öntött bátorságot belé, mikor tanította és elrontott valamit.

Korcsolyázás közben is ezt használta, és már-már úgy tűnt, siker koronázza az erőfeszítéseit, ám amint barátja egyedül tett pár lépést, nem figyelt az egyensúlyára és akkorát esett, hogy csak nyekkent. Igen ám, csakhogy Caleb sem maradhatott ki a jóból. Az ügyetlen boszorkány ugyanis ijedten a fiú keze után kapott és ahogy elesett, őt is húzta magával. Kiáltani sem volt ideje, amikor a jégre vetődtek.

Nem sérültek meg, de ahogy a fiú ránézett a mellette heverő társára, kitört belőle a nevetés. Csak ott feküdt, a téli hidegben és hangosan, jóízűen kacagott, ami egy idő után átragadt a baleset okozójára is. El sem tudták képzelni, mi okozhatta a jókedvüket.