Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

3.fejezet

Az esőcseppek apró folyóként folytak le a tetőről, átáztatva az idegen köpenyét. Nem tűnt gárdistának, azokat ugyanis már messziről fel lehetett ismerni vörös köpenyükről és kaftánjukról, melyet egyenruhaként kaptak kiképzésük végén.

Nem is beszélve az érzelemmentes pillantásukról, amivel némán, parancsszóra vitték magukkal a varázsvérűeket. Az ajtajukban álló férfi azonban más volt.

Engedély nélkül, a ház urát megkerülve lépett be a házba, majd egy elegáns, de határozott mozdulattal hátrahúzta csuklyáját, így láthatóvá vált az arca. Nagyjából egyidős lehetett Nicholas-szal, arcát borosta ölelte körül, szőke haja az állával egy vonalban állt hosszúságban. Kék szemével végignézett a kunyhón, mintha csak a berendezést mustrálta volna, de Caleb gyanította: őt keresi. Némi varázslat segítségével még sötétebb környezetet teremtett, sőt amennyire a férőhely engedte, hátrébb is húzódott.

Persze nem úszta meg, hogy Wickham folyamatosan kommentálja az eseményeket, ő pedig hálát adott az Elődöknek, hogy csak az láthatta Segítőjét, akinek beszélt a létezéséről. Így sem Nicholas, sem a vendégük nem láthatta; kisebb volt a lebukás veszélye.

– Rég találkoztunk, Öregem! – szólalt meg a jövevény, nevelőapja felé fordulva.

Egészen más volt a hangja, mint a kunyhó marcona lovagjáé. Egyfajta vidámság csengett benne, pedig a külseje merőben másról árulkodott. Sovány volt, de olyannyira, hogy azt már egészségtelennek mondta volna, járása kissé vontatottnak hatott, mintha húzta volna a lábát.

– Tényleg te vagy az? – hitetlenkedett Nicholas.

– Kyle Norel – mutatott végig magán, fejtől indulva, színpadias mozdulattal. – Teljes életnagyságban! Az első és egyetlen ezen a világon.

Kyle Norel. Ismerős volt a név számára, de akárhogy gondolkodott, semmi sem jutott eszébe. Ezzel szemben Nicholas jól ismerte, még ha egy kicsit kétkedve fogadta is jelenlétét. Tisztes távolságból méregette.

– Azt hiszed, hazudok?

– Nézd el, hogy nem repesek az örömtől. A király gárdistái között sok az alakváltó. Egyébként honnan tudtad, hogy hol lakom? – kérdezte halkan.

– Nyugodtan feleleveníthetjük a kínos incidenst, amikor a nagyherceg megmentette a kufferod a kirúgástól, de ettől most eltekinthetünk. Ugye? – célozgatott Kyle. – Ha gárdista lennék, nem egyedül jöttem volna, te meg már rég halott lennél. Már zokon ne vedd barátom, de – érintette tenyerét a hasához – kicsit kikerekedett rajtad az ing.

– Amikor utoljára láttalak, épp egy szakasznyi katonával viaskodtál. Nézd el a gyanakvásom. Azt hittem, Gregor zsoldosai kardélre hánytak.

– Nem sok kellett hozzá, ha engem kérdezel – morogta fintorogva Kyle. – Leülhetek? – mutatott egy közeli székre. – Nocsak, épp vacsoraidőben zavarlak és két teríték... hova rejtetted a szép asszonyt?

– Nincs itt semmilyen nő.

– Ó, értem. Sajnálom. Nem akartam tapintatlan lenni.

Caleb nem érzett mást, csak a zsibbadást, ami a lábát kínozta. Meg kellett volna mozdulnia rejtekében, és noha épp csak egy picit moccant meg, de a padló keservesen megnyikordult alatta.

– Basszus! – morogta, majd a szájához érintette a kezét, nehogy túl hangosan szóljon.

Tudta, hogy elég egy hangosabb nyikordulás és lelepleződik, bár az asztalon felejtett tányérral már így is lebuktatta magát Kyle előtt. De nem is tőle félt. Nevelőapja már nagyobb falat volt. Egykori katonaként ugyanis Nicholas ügyelt a részletekre, és lankadatlan éberséggel vette észre a környezetükben bekövetkezett változtatásokat, például ezért tudta, ha Caleb a szabályok ellenére a szobájában evett. Mindig észrevette, ha hiányzott egy tányér, ám ezúttal elmélyülten társalgott vendégével. Ha meg is hallotta, nem szólt érte.