Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

12. fejezet

Míg Salinae felébresztette magában a lelkében bújkáló lázadót, addig Caleb egyre türelmetlenebb lett. Hiába múltak a napok, hetek, az élete a megszokott ütemben haladt tovább. Nevelőapja továbbra sem akart a múltról beszélni, vagy arról, mit tesznek a "nagy titok" leleplezése után?

A lázadók szimpla említésére is dühöngött. Hallani sem akart róluk.

Így Caleb napjai egyhangúan, már-már unalmasan teltek. Reggeli, munka – már ha akadt – tanulás, vacsora, aztán alvás. De ami a legaggasztóbb volt, hogy Salinae nem akart találkozni vele. Mintha kerülte volna.

Ha üzent a lánynak, a válasz minden alkalommal ugyan az volt: nem tud kiszökni a kastélyból, vagy dolgoznia kell. Végső kétségbeesésében a következő üzenetet küldte a lánynak: Megígérted, hogy mindig mellettem leszel. Azt mondtad semmi sem fog változni.

A válasz mindössze egy szó volt: Tudom.Ezt olvasva, csak összegyűrte a pergamen darabot és a szobája túlsó végébe hajította, majd búskomoran álla alá húzta a térdét.

– Dehogy tudod – motyogta szomorúan.

Hercegi cím, ide vagy oda, látni akarta őt. Megölelni, hagyva, hogy a közelsége elfeledtesse vele a gondokat. Salinae arra emlékeztette, hogy az élete nem sokat változott és nem húzták ki a lába alól a talajt. Nélküle, a napjai egyhangúvá váltak, és úgy érezte egy helyben toporog, mint egy várkozásra ítélt kölyökkutya.

Néh azt kívánta, bárcsak Nicholas bejelentése egy álom lett volna. Akkor az egész meg sem történt volna.

Ahogy ezen töprengett, édesapja medálja finoman ragyogni kezdett. A kis bolygó átható, világoskék fénnyel borította el a mellkasát, ami elterelte a gondolatait. Amikor megérintette, tudta, hogy nincs egyedül.

Éjjel-nappal viselte az ékszert. Néha, ha nagyon elszomorodott, csak lehunyta a szemét és megszorította az egykori nagyherceg hagyatékát. Ilyenkor olyan érzése támadt, mintha ott lenne mellette.

– Rá ne lépj az orrodra – vigasztalta Wickham.

Szomorúan elmosolyodott szavain, majd figyelte, ahogy kis Segítője befurakszik a hajába, ahol valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, szeretet pihenni.

– Igyekszem vidám maradni, Wickham. Nem hittem volna, hogy valaha is ezt mondom, de hiányzik az én kis boszorkányom.

– Mondd csak, mégis mikor lett Salinae kisasszonyból, a te – hangsúlyozta a személyes névmást. – kis boszorkányod?

– Mindig így hívtam – pislogott nagyokat.

– De hallanod kellett volna, ahogy most kimondtad. Már tudom, mi a baj! – folytatta, szinte dalolva.

– Avass be, mert én nem tudom – nézett fel rá.

– Te szerelmes vagy! – kuncogott. – Ráadásul a legjobb barátodba.

– Én ugyan nem! – felelte felháborodva. – Még, hogy én meg Linae. Na nem, ez egy vicc!

– Igen? – nyújtotta el a helyeslő választ Wickham gúnyosan. – Tudsz róla, hogy beszélsz álmodban?

– Mi? – sápadt el.

Wickham csak nevetve bukfencezett egyet a levegőben, majd a fiú előtt lebegve folytatta a beszámolóját. Bár nem látszott mosolya, Caleb biztos volt benne, hogy ha tudna, teli fogsorral állna előtte.

– Az utóbbi időben Salinae kisasszony nevét sóhajtozod álmodban.

– Biztos, hogy nem!

– Akkor miért vörösödtél el? Néha vágyakozóan, olykor nyögdécselve, mintha...