Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

2.fejezet

A hazavezető úton direkt azokat az ösvényeket választotta, melyek távol estek az ismert útvonalaktól. Még véletlenül sem akart gárdistákkal találkozni, noha átlagos termetével aligha nézhették volna lázadónak.

Lassan csepegni kezdett az eső, hallotta tompa koppanást a leveleken, ő pedig örömmel konstatálta, hogy egyre közelebb ér a Tábornak nevezett menedékhez, ahol szöktetése óta éltek. A Rémségek Éjszakája után sokan elhagyták nem csak a birodalmat, de a bolygót is. Ők mégis maradtak; Nicholas hallani sem akart arról, hogy máshol éljenek, pláne nem a Földön, amit Caleb sokszor javasolt. Számtalanszor vitatkoztak is emiatt.

– Az egy halott világ! – érvelt nevelőapja nagy bölcsen. – Az alefek nem tudnak a létezésünkről, ők nem hisznek a mágiában. A földiek számára nem lennél más, csak egy kísérleti nyúl. Bezárnának egy üvegketrecbe, hogy mutogassanak a nagyvilágnak.

Valahányszor ezt hallotta, hatalmába kerítette egy kellemetlen, gyomorszorító érzés. Nem értette, mégis miben különbözik a Földön élőktől, hisz épp úgy nézett ki mint ők, igaz, karashenként lassabban öregedett.

Ez volt az Elődök ajándéka a népüknek. Ezzel születtek, a génjeikben hordozták, és ehhez nem kellett sem vért inni, sem a gonosz istenségeket szolgálni.

Még időben hazaért, mert az eső egyre erősebb lett, és az égzengés is csak fokozódott. Morogva állt meg az ajtó előtt, Wickham szokás szerint a csuklyája redői közé bújt, noha Nicholas nem láthatta. A régi fatákolmány úgy szorult, hogy mindig erővel kellett kinyitni, hogy bejussanak a házba. Ez volt az épület egyik legnagyobb biztonsági tulajdonsága is.

Gyakran mondogatta nevelőapjának, hogy köszönhetően az ajtó hibájának, ha egy tolvaj olyan ostoba lett volna, hogy lopni akart volna tőlük, rögtön hallották volna, ahogy bejutott a házba. Na, nem mintha bármi értékes is lett volna náluk.

Odabent kellemes meleg és a megszokott egyszerűség fogadta. Köpenyét levéve az ajtó mellé akasztotta azt, majd az étkező felé sétált.

– Apa! – kiáltott Nicholas után, fejével ide-oda forgolódva. – Apa, megjöttem!

A férfi nem válaszolt.

Arra gondolt, talán nem hallotta őt, bizonyára túlságosan elfoglalt. Csak nemtörődve vállat vont, és letette az elejtett nyulakat az asztalra.

Tény, hogy a lakhelyük nem volt egy kacsalábon forgó palota, de nekik megfelelt. Még akkor is, ha Nicholasszal mindig találtak valami munkát a ház körül, vagy az aprócska hátsó kertben, ahol zöldségeket és gyógynövényeket gondozott. Sokszor a hideg télben az mentette meg az életüket, hogy raktároztak abból, amit Caleb elültetett.

Érkezésekor látta, hogy nem fog üres gyomorral lefeküdni, mert a tűz felett egy hatalmas kondér lógott, és messziről lehetett hallani, hogy valami rotyog a fazékban. A vacsora illata az egész helyiséget betöltötte.

Kíváncsiskodva, huncut mosollyal az arcán odalopózott, és felemelte az edény tetejét. Gyorsan elhajolt a forró gőz elől, majd szemügyre vette az ételt. Ott aztán volt minden, ami megmozgatta az éhes ember fantáziáját. Száját megnyalva úgy döntött, nem a világ vége, ha megkóstolja a ház urának főztjét.

Nicholas mindig rosszalta, ha – szavaival élve – ,,belelafatyolt" az ételbe, így a lehető legkisebb zaj kíséretében a kezébe vette a falra akasztott nagy fakanalat, és belemert az ételbe. Volt ott répa, néhány szem bab, gomba, sőt, itt-ott egy csenevész fehérrépa is meglapult a mélypiros, levesszerű fogásban, még egy kis húst is talált benne. Gyorsan megfújta, majd megkóstolta a kész finomságot.