Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

58. fejezet

Amikor reggel felébredt, a St.John házban lévő szobája épp olyan volt, mintha semmi sem változott volna. Egy pillanatra azt is gondolta, hogy csak álmodta az egészet. Aztán, a vállába maró fájdalom hamar visszarántotta a valóságba. Csak megadóan sóhajtott és kikelt az ágyából. A „lustálkodás a gazdagok kiváltsága" emlékezett nevelőapja szavaira. Ahogy a szakítás utáni búslakodás is. Így inkább lefoglalta magát. Megmosakodott, átöltözött, ahogy mindig is tette. Visszazökkent a régi kerékvágásba.

Jolanda teája hatalmas segítség volt, ahogy az asszony mondta is. Hatása pedig épp jókor jött. Egész éjjel úgy aludt, mint egy csecsemő. Rémálmok és kínzó emlékek nélkül pihenni maga volt a menyország. Ahogy a reggelijét készítette, Wickham minden mozdulatát követte, aggódva, nehogy baja essen, hiába mondogatta, hogy jól van és nem fog semmi rendkívüli történni. Nem győzte nyugtatni védőlelkét, vagy épp azzal fenyegetni, hogy dobozba dugja.

Lassan megette a reggelijét, majd miután elpakolt az asztalnál ülve kortyolgatta teáját. Azon töprengett, mennyit változott az élete a keresztapja látogatása óta. Fél év telt el azóta, hogy Kyle kopogtatott a kunyhójuk ajtaján és el akarta vinni őt. Elnevette az emlékre, ahogy szorosan a konyha ablak mellé simulva bujkált a férfi elől, faggatta mielőtt beengedte volna. Gyerekesen viselkedett, hisz' még gyerek volt. Igaz, azt sem állította volna, hogy teljesen felnőtt, de sokat változott.

Mi mindent elmulaszthatott volna, ha apja barátja nem megy el hozzájuk, mert bizony az érkezése volt a gyújtózsinórja az új életének, mondhatni egy hívó szó. Míg a szerelme Salinae iránt megváltoztatta a motivációját a háborúhoz.

Erősebbé akart válni.

Érte, kettejükért. Hogy képes legyen egy olyan világot teremteni, ahol ők ketten együtt lehettek. És épp ezért fogadta meg, hogy bosszút áll azokon, akik bántották őket. Jay, Rosetta, Gregor, sőt még Nicholas is megkapja a büntetését. Nem tudták megölni, kudarcot vallottak. Ő pedig megfogadta, hogy egytől-egyig meg fogják tapasztalni, milyen az, mikor a lázadók Viharhercege tombol.

A történteknek köszönhetően valami helyrebillent a fejében. Már nem Caleb St. Johnként gondolt magára. Ő már Matthews volt. Domenico nagyhercege, Arinkvái örököse és mindannak a tizenhét címnek a tulajdonosa, amit születésekor neki adtak szülei. Már elfogadta a sorsát és legnagyobb meglepetésére, nem félt tőle.

Noha a titok, hogy ki ő felforgatta a békéjét. Hiszen megtudta az igazságot édesapjáról, járt a férfi sírjánál és úgy érezte, mindezek ellenére nincs egyedül. Ott volt vele. Nem a nyakláncában, vagy a rengeteg örökségben, amit tőle kapott. Ott lapult a személyiségében, az érintésében, a kék szemében, abban, ahogy a körülötte lévőket szerette és ehhez édesanyja is nagyban hozzátett.

Megtanulta kiismerni az embereket, nyitni azok felé, akik ott voltak számra. Megismerhette a rokonait, apja barátait és ő is új barátokra tett szert, akik között akadt kedves, vicces vagy épp olyan, aki elárulta őt. De ott voltak azok is, akik a távolból óvták, mint például a testvére. Vagy az, akit az álmában látott. Arra gondolt, lehet, hogy nem csak Wickham és Cirio az egyetlen, különös őrszem körülötte.

Ugyanakkor elgondolkodott azon is, hogy lehet, hogy nem Gregor az ellensége. Rövid ideig volt csak a közelében ugyan, de arra rögtön rájött, hogy mostohaapja felszínes és igencsak ostoba ahhoz, hogy egy akkora horderejű és halálos ostromot levezényeljen.

A házban sétálva, a tekintete megakadt a kandalló előtti szőnyegen. Felderengett előtte az a pillanat, amikor bevallotta Salinae-nek, hogy szereti. Csak ült a lépcsőn és arra gondolt, milyen boldog volt, mikor barátnője elmondta neki az érzéseit. Szinte hallotta, ahogy együtt nevettek, tervezték az akkor még oly közelinek tűnő jövőjüket. Sok mindenen mentek keresztül, de semmit sem bánt. Inkább hálás volt, hogy megismerhette, milyen érzés a szerelem. Hogy tartozott valahová, valakihez és ha kis időre is, de a világ tökéletes hely volt.