Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

40. fejezet

Csak azután mentek vissza a kriptába vezető lépcsőhöz, hogy megbizonyosodott arról, hogy édesanyja jól van, nem fenyegeti veszély. Mégis minden lépés, amivel eltávolodott tőle, arra sarkalta, hogy aggódjon. az érzés, hogy hibát követett el, amikor varázserőt használt. Kvázi beleszólt a természet rendjébe, azt pedig sem az Elődök, sem maga a varázslat természete nem szerette.

Ezen morfondírozott, miközben szótlanul rótta a lépcsőfokokat. Végül egy ezüst kilincses ajtó előtt ért véget, azon túl pedig a családi kripta állt.

– Itt vagyunk! – mondta Salinae, majd barátjára nézett. – Kész vagy?

– Már amennyire lehet – mondta bizonytalanul Caleb. – De bármi is vár az ajtó túl, látnom kell.

Egy bátorító kézszorítást kapott válaszol és Salinae kedves mosolyát. A lány szavak nélkül biztosította támogatásáról. Együtt nyitották ki a kripta ajtaját. Először csak vékony fénycsíkot láttak, majd ahogy az ajtók egyre szélesebbre tárultak, feltárult a családi sírbolt, a maga rideg, nyomasztó valójában. Wickham és Wickelia körbe repülték a tágas, szobrokkal, márványkoporsókkal telerakott helyt. Amikor Caleb belépett a terembe, a falakon lévő fáklyák egyenként árasztottak fényt rájuk.

– Úrfi, itt rengeteg sír van jegyezte meg Wickham.

– Azért, mert a családja Aspazia királynőig vezethető vissza – magyarázta Salinae. – Az ük-ük-ük nagyanyja a neveltlánya volt.

A kripta hidege a fiú csontjáig hatolt, de lenyűgözte a családi sírhely. Várta már, hogy lássa a termet, de semmi sem készíthette fel arra, ami ott várt rá. A királyi család tagjainak sírjai egymást követték, ám reményei nem teljesültek, ő ugyanis abba bízott, hogy legalább egy portrét, vagy valami hasonlót láthat halott szeretteiről, de tévednie kellett. Ahogy végignézett a márvány szarkofágon, a szeme akaratlanul is megakadt a terem hófehér ékkövén. Arany betűk hirdetik, hogy ki fekszik benne.

Ellépve Salinae mellől, a sírhoz lépdelt, egy pillanatig megfigyelte a síremléket, majd féltérdre ereszkedett előtte és fejet hajtott a dinasztia első királynője előtt.

Natiri Matthews valaha a birodalom úrnője volt, akit elkerült a gonosz varázsló, Larius bosszúja. Ellentétben a nevelőanyjával Aspazia királynővel, aki a férfival folytatott harcban nem csak férjét - Dominic herceget - de a fiát Nariont is elvesztette.

A legenda úgy tartotta, hogy amikor Aspazia rátalált gyermekére, mindent feláldozott, hogy megmentse birodalmát, a könnyeiből pedig, melyeket fiáért ejtett, a földre hullva két fekete rózsa hajtott ki. Egy a hercegért, és egy annak kedveséért Kalesa-ért, aki a fiúval együtt halt meg a csatában. Natiri megtalálta ezeket a virágokat és ezek lettek a királyi család jelképei. Az áldozat virágai.

A tragédia után, az árván maradt hercegnő hozzáment egy Gordon nevű tábornokhoz, és segítségével újjáépítette a birodalmat. Közösen felépítették a dinasztiát, melynek utolsó ismert tagja Caleb volt.

Aki lehajtott fejjel imádkozott rokonai lelkéért, hagyva, hogy a gyász áthaladjon az elméjén. Nagy volt a veszteség. Szerettei, gyermekkora mind odalett és előtte ott állt a feladat, hogy változtasson. Rokonai talán nem lehettek mellette, de Salinae, Imelda és a lázadók támogatták őt. Szinte érezte, ahogy a tettvágy lassacskán szétárad a testében. Valahogy elfogta az érzés, hogy az ő feladata, hogy a Matthews nevet megóvja és újra a régi fényére emelje családja örökségét. Hogy mindent meg kell tennie, hogy a családja ne merüljön feledésbe.

Ekkor, egy különös hangot hallott, ami a nevét suttogta. Lassan felemelte fejét és figyelt. Biztosra vette, hogy nem Salinae az, és nem is a Segítőik. És ahogy talpra állt, a hang továbbra is beszélt hozzá. Azt mondta, hogy az elhatározása csak a kezdet, és bár fogalma sem volt, ki szólhat hozzá, nem félt tőle. Észre sem vette, hogy Salinae szólítgatja őt, mondván, mi történik vele? Ő ugyanis csak annyit látott, hogy a herceg nagyon figyelt valamire, aztán felállt és ide-oda lépkedett a kriptában, mintha keresett volna valamit.