Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

13. fejezet

Hogy mi állt Caleb szökési tervei mögött? Történt egy nap, hogy a ház körül dolgozva, egy éles női sikolyt hallottak Nicholas-szal, ami megtörte a Tábor megszokott csendjét. Azonnal odarohantak, ám a hang irányába futva látták, hogy nem támadás zavarta meg az életük, hanem sokkal inkább a rideg valóság.

Az eléjúk táruló látvány szívfacsaró volt. Az egyik ott élő nőt vigasztalta a férje, míg az asszony a porba térdelve, arcát a férfi mellkasába temetve zokogott. Nem kellett gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, mit mondhattak neki. A gyász érezhető volt a levegőben, a nő üvöltése pedig messze hallatszott. Caleb megkövülten állt a látottaktól, szólni sem tudott. Nevelőapja ezzel szemben csak lemondóan sóhajtott.

– Egy újabb anya vesztette el a fiát – állapította meg halkan, majd visszatért a munkájához.

A herceg nevelőapja után fordult, meglepődve a férfi ridegségén. Hogy tudott ennyire merev lenni? Elutasító az emberek problémáit illetően? Ha ő a nőre pillantott, úgy érezte gombóc szorul a torkába. Látta, ahogy a házába kísérik a gyászoló édesanyát, hüppögése még akkor is hallatszott, amikor becsukták mögötte az ajtót.

Caleb dühös volt. Noha nem ő ölte meg a fiút, miatta veszítette el egy anya a gyermekét. Mit számított, hogy lázadó volt-e vagy csak egyike Gregor kísérleti nyulainak? Az a szerencsétlen áldozat is felkerült azoknak a listájára, akik áldozattá váltak a trónbitorló és a herceg között zajló sakk-játszmában.

Az akkori események sokáig kísértették Calebet.

Tenni akart valamit, ehhez pedig arra volt szüksége, hogy megtalálja a lázadókat, és végre elfoglalja helyét, a polgárháború körforgásában. Egyedül tehetetlen volt. Ezért, a rémálma estéjén, tett egy utolsó kísérletet arra, hogy meggyőzze nevelőapját. Dacára annak, hogy nevetségesnek tartotta a férfi hozzá állását a dolgokhoz. Kvázi kérnie kellett, hogy tegyenek végre valamit.

– Nem viszlek oda – jelentette ki Nicholas, rá sem pillantva vacsoránál. – Bármit is mondott Kyle, ott sincs aranyból a kerítés. Veszélyes! Az, amire tanítottalak, arra jó, hogy megvédd magad, de valódi csatában nem vennéd hasznát.

– Akkor taníts! Faragj lovagot belőlem.

– Ez nem ilyen egyszerű.

– Dehogynem. Katona voltál.

– Ahhoz, hogy túléld a lázadást, erősnek kell lenned. Fizikailag, mentálisan egyaránt és jelenleg ettől igencsak távol állsz.

– Utálom, hogy mindig alábecsülsz.

– Mert azt hiszed ez csak egy játék. Ha szeretnéd, segítek, de csak én. Nem bízom a lázadókban. Épp úgy lehetnek veled, mint ellened. Nem mindenkinek tiszták a szándékai.

Válasz helyett, csak mélyet sóhajtva letette kanalát az asztalra. Kitolta a székét és felállt.

– Elment az étvágyam – magyarázta.

– Ahogy gondolod – tárta szét kezét tétován Nicholas. – Elteszem amit meghagytál.

– Ne fáradj – vetette oda közömbösen.

Bár nem kiabáltak egymással, mégis sokadjára érezte, úgy, hogy elöntötte a méreg. A túlzott féltés, Nicholas merec szertartásossága, valahányszor szóba kerültek a lázadók. Az, hogy kalitkába zárta volna, mintha magatehetetlen lenne. Azon az estén határozta el, hogy megszökik. Elkezdte kidolgozni a részleteket, és ebben az sem ingatta meg, amit Nicholas tett, mikor felriadt. A feszültség ott lappangott közte és nevelőapja között. Csak, míg a lovag kerülte a témát, Caleb nem tudta elmosni a problémákat. Egy életre megjegyezte a gyászoló anyát, a fájdalmat, amit akkor látott.