Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjai

47. fejezet

Amikor a Táborba értek, a varázsfal minden probléma nélkül átengedte őket, ám a házhoz érve történt a baj. Caleb ugyanis sietve leszállt lovuk nyergéből, ám mikor lesegítette barátnőjét, felnyögött a fájdalomtól és a kezéhez kapott.

– Jól vagyok – morogta egyből Salinae-nek, akinek még arra sem volt ideje, hogy kimondja aggódva a nevét.

– Nem, nem vagy jól. Menjünk be, mielőtt meglátnak minket. El kell látni a sebed, csoda, hogy idáig kibírtad – mondta a lány szigorúan és a hátához érintve kezét, bevezette a házba, mintha nem tudná merre van a bejárati ajtó.

Az étkező, az emeleti szobák, minden ugyanúgy fogadta őket, mintha megállt volna az idő. Miután biztonságban voltak, Caleb zokszó nélkül berúgta az ajtót, sőt még védőbűbájokkal is ellátta a házat, biztos, ami biztos alapon.

– Caleb pihenned kell – szólt rá Salinae.

– Majd pihenek, ha biztonságban leszünk. – morogta összeszorított fogakkal, hogy elnyomja a fájdalmat. – Érezd otthon magad, kicsi lány. Ja várj, az már megvolt.

– Így van, épp ezért először ellátjuk a sebedet, aztán foglalkozunk a többivel. – lépett a gyógynövényes szekrényhez barátnője.

Kutakodni kezdett Nicholas bödönjei és üvegei között. Calebet meghatotta a gondoskodása, az, hogy mindennél fontosabb volt neki. Csendben Salinae mellé lopakodott, majd átkarolta a lány derekát.

– Na, mi az? – kuncogott a lány kedvesen, végig simítva a karján. – Hé, nem szököm el, ne félj. Itt maradok veled, hopp, megvan amit kerestem.

Lábujjhegyre állva nyújtózkodott, hogy elérje az egyik bödönt, aminek tartalmában nem volt biztos. Segítségkérésképp Caleb orra alá tolta a bödönt. A herceg beleszagolt, majd néhány másodperc múlva hatalmasat tüsszentett, amitől a gyertyák és a tűz is fellobbant. A történteket látva Salinae édesen elnevette magát.

– Egészségedre! – simogatta meg barátja arcát. – Így erre nem kell gondolnunk. Na gyere, – fogta meg a kezét. – Lássuk el azt a sebet.

A lány az asztalhoz ült, de Calebnek feltűnt valami. A mosogató dézsában edények voltak. A ház tiszta volt, a közeli vödrökben víz állt.

– Linae – szólt a lánynak, végig nézve a házon – Szerintem nem vagyunk egyedül.

– Mire gondolsz? – állt fel barátnője, aggódva pillantva körbe a házban.

– Arra, hogy... – próbált magyarázkodni, ám a hátsó ajtón belépő férfi megzavarta.

Nicholas láttán Caleb megfagyott, míg Salinae legszívesebben elmenekült volna. Nagyokat pislogva figyelték ahogy a lovag vacogva, a ház mögötti kamrából hozott zöldségekkel toporgott az ajtónál, hogy leverje a havat csizmájáról. Aztán felnézett.

– Caleb? – motyogta hitetlenkedve.

– Apa! – sietett hozzá a herceg, hogy megölelje.

A lovag boldogan nevetve szorította magához, és úgy tűnt a viszontlátás öröme megszüntette a fiú fájdalmát is. Salinae csak nézte, ahogy a középkorú férfi, kisgyerek módjára örül neveltfiának.

– Tudtam, hogy hazajössz! – simogatta meg Caleb tarkóját Nicholas, már-már könnyes szemmel. – Tudtam, tudtam. Hjaj, Kishercegem!

– Mit keresel itt? – nézett rá a fiú. – A grófnál kellett volna maradnod, ahogy a többieknek is!

– Nem tudtam csak úgy, ölbe tett kézzel várni. A palotába nem mehettem, hát inkább itt vártam. Jól vagy? – fogta két kezébe az arcát. – A karod...jóságos Elődök! Gyere, ellátom, és közben...