Az Éjszaka Ölén

3 - Három hét

"Az élet nehéz" - mondogattuk régen, amikor rossz jegyet kaptunk mert nem tanultunk, amikor mással láttuk az exünket akit még mindig valamennyire szerettünk és feltépődtek azok a bizonyos sebek, vagy amikor csak szimplán kiborult az a bizonyos karamellás mogyorós latte, amit a reggeli rohanásban vettünk jó pénzért.

Igazából rohadtul el voltunk kényeztetve!

Igen, igen tudom, hogy akkor is voltak valóban sanyarú sorsok és nehezebb életkörülmények, de nagy átlagban itt nálunk Európában? Szó szerint ki volt nyalva a valagunk! És vérre megyek azzal, aki mást mond!

Valahányszor visszagondolok a saját "hatalmas" gondjaimra, amelyek oly "nehézzé" tették az életemet, legszívesebben arcon törölném magam, majd jól megráznám, hogy ébredj már fel királylány és panaszkodás meg hatalmas sóhajok helyett inkább élvezd amíg tudod! Mert jönnek.

Jönnek és mindent, amit szeretsz vagy valaha szerettél elveszik tőled. A szeretteidet, a hobbijaidat, a komfortodat! Az életkedvedet...

Homályossá válik a szemeim előtt a világ és hagyom, hogy az elkeseredés erőt vegyen rajtam. Nem ez nem teljesen igaz. Valójában szó szerint belemártózom és magamba szívom minden egyes pórusomon keresztül. Minden mást kizárok. Legalábbis ezzel győzködöm magam.

Talán még sikerül is egy pár pillanat erejéig, de aztán az ajkam veszélyesen lebiggyed, megremeg és már nincs messze, hogy lélegzetem szaggatott hüppögésbe csapjon át és magzatpózban ringassam magam a sáros erdő közepén. Az igazságtalanság és a "miért én" kavarog az elmémben, de sok értelme nincs, hogy ezeken emésztem magam elvégre választ sosem fogok kapni a kérdéseimre.

Erősebben szorítom magamhoz a térdeimet és az ujjaimat mardosó zsongó fájdalom bosszúszomjas erővel mar belém. Ahogy pár ehető növényt vagy gyökeret kerestem, hogy ne haljak éhen sikeresen felhasítottam őket a földben való túrkálásommal. Érzem, ahogy csepereg a vérem, de nem nagyon érdekel.

Ugyan miért érdekelne már?! Ezek a töketlen szörnyek (Ó, hogy féltem tőlük éjt nappallá téve!) basznak rám! Az a néhány, amit láttam mind látványosan elkerült és még az egyik szárnyas rém rám is fújt, mielőtt vicsorogva elreptette nehéz testét. Nem kellett aggódnom, hogy észrevesznek, hogy kiszagolnak vagy, hogy akár megízlelik a hátrahagyott vérem! Le. Se. Szarnak! Mindegyik!!

Ott rohadjon meg az összes, ahol van! Legalább lenne annyi valamelyikükben, hogy befejezi azt, amit az az átkozott Éjjeljáró elkezdett!

Vékony vonallá préselem a számat és az orromon lélegzem, hogy úrrá legyen a hirtelen támadt tajtékzó dühömön és a torkomhoz nyúlok, ahol kitapintom az apró hegeket amelyeket a fogai vájtak a bőrőmbe. Félő, hogy ha így folytatom tovább nem lesz egy darab fogam sem, mert elkoptatom mindet a csikorogtatásommal. Ó, de elég eszembe jutnia és leszáll rám a vörös köd.

Szinte esdeklem, hogy jelenjen meg ismét! Jöjjön csak! Most én most én marnék a testébe, én szaggatnám a húsát, most ÉN URALKODNÉK FELETTE!

Remegés fut végig a testemen a véres bosszú gondolatától. Mégha tudom jól, hogy esélyem sem lenne kivitelezni.

Hát nem volt pofája megharapni?! A rohadékja három teljes hétre ágyhoz szögezett vele. Rádásul csak reggel, lázasan hánykolódva találtak rám a táboriak. Ki tudja milyen szörny-nyavalyát szedtem össze tőle!

Három. Teljes. HÉTIG!!

Örülök, hogy legalább az ágytálig el tudtam vánszorogni és nem valamelyik szerencsétlennek kellett pelenkáznia! Mégis undorral néztek rám, undorral beszéltek rólam és undorral vegyes vigyorral hajítottak ki a táborból, amikor már elegük lett a szenvedésemből... Teszem hozzá, még mindig lázasan, a személyes cuccaim nélkül és a lehető legminimálisabb étellel és itallal! Azt mondták balszerencsét hozok, még visszajön bármi is tette ezt velem! De persze azóta se látta senki. Valaki még azt is a fejemhez vágta, hogy biztos kiprovokáltam amit kaptam!

Mindent elvett tőlem. Mindent! És most még a szörnyekre sem számíthattam, hogy vessenek véget a szenvedésemnek! Már különféle teóriákat és összeesküvés elméleteket gyártottam, hogy vajon miért lehet ez. Egy biztos, valamit tett velem azon az éjszakán, valamit, amit én nagy nehezen, de mégis túléltem.

Nem sokra emlékszem a betegségemről, igaz hozzá kell tennem, hogy még most sem vagyok teljesen egészséges. A hasam rengeteget görcsöl és véletlenszerű fájások gyötörnek a testem különböző pontjain. De ezek attól is lehetnek, hogy jóformán nem jutok semmilyen minőségi táplálékhoz. Vadászni néha, néha sikerül, de inkább csak olyan tetemekre bukkanok, amiből egy-egy szörny korábban már lakmározott és kérdéses az egész állaga, illetve, hogy mióta dög.

Ijesztő mire rá nem vesz az élni akarás. Akármilyen gyér is.

Néhány látványosabb változás is történt, amit csak a száműzetésem utáni két hétben vettem észre. Például meggyógyult a szemem, már nem kellett szemüveg, hogy a távolba is lássak. Illetve azóta nem jött meg, de ez nem újdonság ebben az új világban, pláne amilyen beteg és stresszes voltam az utóbbi két hónapban. Valószínűleg a túlélési ösztönöm megint elnyomta a szaporodót. Legalább azért nem kellett aggódnom!

Nagyokat sóhajtva egy idő után csak-csak lenyugszom és azt a szánalmas kis növényt forgatom két szipogás közepette, amely kiásásánál elvágtam magam. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy mérgező, így lemondóan arrébb hajítom. Sajnos minden gyógy- s egyéb ehető növényes könyvem a táborban maradt. Amúgy is én inkább a már visszahozott egyedeket szaporítottam és neveltem, így nem feltétlen ismertem fel azokat, amelyek valóban fogyaszthatók. Kísérletezni meg csak akkor volt kedvem, amikor az életkedvem szabadságon van és úgy vagyok vele, hogy így vagy úgy, de essünk túl rajta! Legalább a gyomromat mardosó éhség elmúlik, ha meg otthagyom a fogamat, hát halleluja és örömtánc! Vége a nyomorúságnak. Eddig sajnos az még nem sikerült, csak csúnya gyomorrontást vagy kiütéseket kapni.

Lehunyom a szemem és pár mentális mantrából próbálok erőt meríteni az elkövetkező időkhöz. Végül feltápászkodom és folytatom a vándorlást a napi érzelmi lerobbanásom után. Egyelőre nem tudom hova tartok, szállásról szállásra, napról napra, hétről hétre élek jelenleg. De talán egy olyan helyet keresek, ahol valóban befogadnak, ahol mindenki összetart és ahol, ha bajban vagy, nem kihajítanak, hanem megvédenek és ápolnak. Ahol szeretnek.

De tudom, hogy ez a hely, ha valaha volt is, már nem létezik.

Mert az élet, már tényleg nehéz.