Az Éjszaka Ölén

35

Sosem szerettem a horrorfilmeket. Túl rémisztőnek találtam őket a gyenge idegzetem számára, de ezek közül is azokat gyűlöltem a leginkább amelyek a body horrorra alapoztak. A hús és a test kegyetlen megkínzására, kifacsarására és groteszk megalázására. Mindezt persze szórakoztató céllal.

Nem bírtam a témát. Annyira, hogy fizikailag lettem rosszul valahányszor megcsonkított és felismerhetetlenségig mutálódott vagy éppen széttrancsírozott testek kerültek a vászonra, miközben a szerencsétlen alany ordított a fájdalomtól. Persze tisztában voltam vele, hogy ez nem a valóság, csak egy film, de azzal is, hogy nem teljesen légbőlkapott az ötlet, ami az ilyen filmeket megihlette. Az emberben benne van ez a fajta sötét hajlam és a világban sok helyen találkozhattunk olyan elborult elméjű emberekkel akiket ez éltetett. Az, hogy ártson másoknak, hogy minél fájdalmasabban és kegyetlenebb módon kínozhassa az áldozatát.

Mégcsak nem is újkeletű volt a dolog hiszen elég a régebbi korokra gondolni, ahol ez nem is volt annyira ritka, sőt. Rendes szakmának minősült a kínzómesterség és gyakoriak voltak a kreatívabbnál kreatívabb, teljesen inhumán kivégzések. Hús, csont és vér, készen egy arra járó, őrült, de vállalkozó szellemű "művész" számára.

Természetesen tartoztak a film-ágba olyan elemek is, amik már erősen verdesték a sci-fit, mint műfajt és ezeknél legalább éreztem is a határvonalat a történet és én köztem. (Egészen, amíg meg nem jelentek a szörnyek és felrúgták a világképemet azzal, hogy elhozták a horrort a vásznakról egyenesen a valóságba, de ebbe inkább ne is menjünk bele.)

Visszatérve az előzőkre. Sajnos sokszor nem kellett horrort sem néznem, hogy átélhessek egy-egy hirtelen felbukkanó szaftosabb jelenetet, mert már az akciófilmekben is előszeretettel darálták be az embereket. Vagy ha nem volt éppen faaprító kéznél, akkor megoldották a dolgot egy tompa késsel is, méghozzá kényelmes lassúsággal.

Persze sokan szerették ezt, amivel nem is volt gond, de épp ahogyan valaki a nyílt tengertől vagy a pókoktól retteg minden egyes sejtjével, úgy számomra is hamar kiderült, hogy az én achilles sarkam az ez a műfaj és egyáltalán nem volt nekem való. Túl erős volt a fóbiám. Az agyam nem tudta rendesen kezelni a felkavaró képeket és teljesen kiborultam valahányszor véletlenül ilyen jelenet tárult elém.

Legalábbis így volt régen.

Most azonban passzívan iszom magamba a látvány minden egyes apró részletét és nem érzem, hogy verne a víz vagy éppen légszomj gyötörne. A hányinger, szédülés és szörnyülködő, magatehetetlen csapkodás és hadonászás is távol áll tőlem, a könnyek pedig olyan felesleges ostobaságnak tűnnek, hogy az már szinte nevetséges.

Így, itt ebben a percben, először érzem úgy, hogy nem értem a régi énemet. Miért nem tudtam soha elviselni, a csak egy kicsit is ízesebb vérontást, amikor ez most meg sem kottyan?

Az elhanyagolt kert vastag pázsittakarója kegyetlenül letiporva, helyenként földestűl felszaggatva, a három virágzó fa megtépázva és a sziklakert kövei szanaszéjjel rugdalva. Mintha hurrikán söpört volna végig a helyen. Csak ne lenne ott az a tucatnyi szétmarcangolt test.

Vérben forgó, opálos szemük a halálukban is mereven maguk elé bámul, mint akik nem értik, hogy jutottak ide, hogy ilyen valóban megtörténhet velük is.

Mondanám, hogy napfényben még rondábbak, de be kell látnom, hogy egyáltalán nem segít az esztétikájukon, hogy cafatok maradtak csak a nagy többségükből. A nagyjából épebbek pedig hiába vannak egy-két végtagot leszámítva egyben, belőlük hatalmas harapások nyomán méretes falatok hiányoznak és a kiömlött, tekergőző belsőségük feltépett gubanca csak még gusztusosabbá teszi a látványt.

A fejekkel küszködök egy ideig. De innen túlságosan egymás hegyén hátán hevernek a testrészeik, annyira, hogy helyenként teljesen egyöntetűvé válik a véres cafat massza. Lehetetlen összeszámolni mennyi fekszik odalent, hogy túlélte-e bármelyik is és ha igen, akkor képes volt-e az éj folyamán tovább állni.

Közelebbről kéne megvizsgálni őket, de nem jó az előérzetem a tetemekkel kapcsolatban. Valami kór tette ezt velük, az sodorta őket az őrületbe és én nem akarok még a közelébe se menni ilyesminek. Mondom, baljós az előérzetem, és ezt nem a régi, emberi hatodik érzékem súgja és ha addig élek is, hallgatni fogok rá, a történtek után.

Mindeközben önfeledten cirógatom a karjaimban szorongatott lény nyakát, aki halk önelégült hangokat hallat. Aztán élesen beszívom a levegőt, mint aki révületből ocsúdik és elfordulok a látványtól.

- Minél előbb el kéne tűnnünk innen.- jelentem ki.

Tekintetem összeakad a srácéval, aki éppen olyan halk, óvatos mozdulatokkal mászik le a kanapé háttámlájáról, mintha észrevétel nélkül akart volna elsunnyogni. Én viszont csúnyán rajtakapom.

Megtorpan, de olyan hirtelen teszi ezt, hogy két lépés közötti instabil állapotban reked és a puha szivacson rögtön meginog a lába és szélkerekeznie kell a kezével, hogy ne essen pofára. Én csak pislogok és várom, hogy mi lesz a vége, de végül visszanyeri az egyensúlyát és kerülve a pillantásomat, faarccal lelép a padlóra. Mintha volna még bármi méltósága a korábbi kis sikítva dobálózós jelenete után.

Szipog egyet és megköszörüli a torkát, de nem néz rám. Rögeszmésen mered a fejem melletti fali képre, mintha annyira érdekesnek találná az absztrakt, színes fröccsenésekből álló festményt, hogy minden pigmentjét az emlékezetébe akarja vésni.

De legalább végre szóba áll velem egy szóra.

- Oké.

Felvonom az egyik szemöldököm és oldalra, a kép felé billentem a fejemet, de hiába dőlök egy jobban az irányába, az ő ideges barna szeme is tovább úszik a fal mentén, kerülve a szemkontaktust.

- Oké. - ismétlem és felszalad a második szemöldököm is - Ennyi? Semmi, hmm - elgondolkodva csücsörítek a megfelelő szavak után kutatva - magyarázat, panasz, bánat... valami? Akármi? - csettintek a nyelvemmel.

Megrázza a fejét és a másodperc egy röpke töredékére a Kisskárny felé villan a tekintete, mielőtt ismét elkapja azt.

- Nem. - préseli ki magából és óvatosan oldalazni kezd a garázslejáró felé.

- Várj! - állítom meg rögtön és rosszallóan visszapillantok a kinti dögökre - Ne ott menjünk ki.

Megáll és végre elkapom a tekintetét.

- Miért? - lassan elkerekedik a szeme és mintha visszatérne belé némi élet a zavarbaejtő viselkedése után - Vannak még odakint?

Nem tudom megállni, a szememet forgatom és hangomból csak úgy süt a szarkazmus amikor megszólalok.

- Persze! Elég sokan! Csak éppen hullák, amik elállják a garázsbejárót és nem tudom, te hogy vele, de én nem caplatnék át a maradványokon, pláne, hogy nekem még cipőm sincs!

Féligazságok, de ha együtt fogunk utazni, akkor nem akarom, hogy ilyen ostobaságok miatt kapjon el valami nyavalyát, amit aztán még véletlenül átragaszt rám!

Csinál egy O-t a szájával és bólint.

- Jogos, jogos. - körülnéz a szobában, ami jelenleg úgy fest, mintha bomba robbant volna benne - És akkor hol menjünk ki? Az ajtó zárva van.

Kétségkívül felfedezgetett, amíg én aludtam odalent.

Az ajkamba harapok és a függönyhöz lépek, hogy elhúzzam.

- Szerintem verjük ki ezt a törött ablako-

Elakad a hangom, felszökik a pulzusom és pillanatok alatt lever a víz. Ostobán meredek magam elé. Szinte biztos vagyok benne, hogy tátva maradt a szám is és a kezem bénán megrekedt a kitárt mozdulatában.

A félrerántott függöny lágyan libben vissza, eltakarva azt az ablakot, amit én akkor este, a csápok szorításában és a saját véremben való fuldoklásom közepette teljes erőmből kirúgtam.

De akkor miért néz vissza rám tökéletesen épen?