Az Éjszaka Ölén

65

Új szemmel nézek rá. Még mindig féloldalasan áll és néha megrázza a fejét, mintha rossz gondolatot akarna elhessegetni, közben a farokcsápját feldúltan lóbálja és párszor a földhöz csapja. A bal kezével még mindig a halántékát masszírozza, a testét fedő különös motívumok pedig lágyan pulzálnak. Érdekes, hogy még ebben a borult szürkületben is enyhén csillog a sötét, gyémántporos bőre.

Egy pillanatra elmerülök a hipnotikus, csillámlóan vad szépségében és felsóhajtok. Mennyivel jobb lenne ha csak egy egyszerű csillámvámpír lenne, holmi természetfeletti szörny helyett! Ingatom a fejem, aztán enyhe hisztériával felhorkantok. Tudtam, hogy emlékeztet valamire, basszus!

Mintha végre megérezné a testén a tekintetemet, rendezi magát és lassan felém fordul.

Kínomban erősen az ajkamba harapok, hogy bármi is készül kibukni belőlem, esélye se legyen rá. De ahogy nézem egyre jobban látom a hasonlóságot. A pláne, hogy ez pont akkora baromság, mint amit Lótusz mondott volna egy ilyen helyzetben. Talán nem is a vicc tetszik annyira, hanem, hogy egy pillanatra velem van az én lökött, már réges rég valószínűleg halott barátnőm, aki a legnagyobb krízisben is mindig maga volt az örök humorzsák.

Talán ő többre ment volna az én helyemben, mert én határozottan kezdek megbuggyanni, ha mindjárt elsírom-röhögöm magam az Éjjeljáró jelenlétében, percekkel azután, hogy majdnem megint, — MEGINT — megfojtott! Egészen biztos, hogy az agyamra ment a sok stressz, rettegés, meg az ilyen rohadék gyilkológépek közelsége!

Végülis, mindig van egy pont, ahol mindegy milyen erős valaki, egyszer megtörik.

Tesz felém egy lépés, mire én ösztönösen egyet hátra. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen párolog el a megkérdőjelezendő jókedvem. Egymásra bámulunk. Én hangosan nyelek egyet, ő pedig kérdőn oldalra dönti a fejét. Már nem tűnik, és nem is érződik dühösnek. Bármi baja is volt velem látszólag már túltette magát rajta. Vagy csak remekül leplezi! - súgja egy apró, pánikba esett hangocska, aminek azonnal betömöm a száját. Elég vészmadár vagyok én itt egymagam is, nem kellenek az ötletek! Ehelyett próbálok ellazulni, hogy egy ártalmatlan kis semminek tűnjek, amit még megölni is felesleges. Lassan kieresztem az ökölbe szorított ujjaimat és lazítok a görcsös izmaimon.

Az átható tekintete még mindig szörnyű. Szinte viszket tőle a bőröm, de a legrosszabb, hogy nem szól semmit és félek mi járhat abban a sötét fejében. Minden egyes másodperccel szörnyűbb és szörnyűbb ötleteket szül az az áruló elmém és hamar olybá tűnik, hogy felesleges próbálkoznom a nyugalom látszatának fenntartásával, amikor csak az acél akarat tartja vissza a kitörni készülő, kisebb pánikrohamomat.

Akárcsak egy meghunyászkodó kutya, aki veszített farkasnézésben és mindenhova néz, csak az ellenfelére nem. Már átérzem a reakciójukat, szívem szerint én is szűkölve verném magam a földhöz a lába előtt, hogy itt a pocim, nézd! Védtelen vagyok, csak neked, ahogy akartad. Te nyertél, úgyhogy légyszi ne bánts!

"Jól viselted." - töri meg a csendet.

Hirtelen torpannak meg a őrült spirálban száguldozó gondolataim, én magam pedig szimplán lefagyok. Rendesen mozdulni sem bírok, még a lélegzetem is minimálisra csökken. Jól értettem, amit mondott?

Mindenre számítottam csak dicséretre nem!

Lassan felsandítok rá a pilláim alól. Megint szavakkal beszélt hozzám a szokásos sejtetős játékunk helyett és szinte visszasírom. Rengeteg információ elvész, ha csak szavakat használunk! Természetesen a testbeszéd, hangsúly, arcmimika mind befolyásolni tudja a mondandónk értelmét, de még emberek közt sem mindig könnyű és egyértelmű a kommunikáció. Gyakoriak a félreértések. Hát még egy idegen faj esetében, akire még csak nem is volna szabad húzni semmiféle emberi jellemet, mert ami nálunk x-et jelent, az az ő kultúrájukban lehet, hogy y, vagy netán z! Egyszóval: fogalmam sincs pontosan mit értett ezalatt!

"Köszönöm...?" — Csak azért merem ezt mondani, mert az érzelem, amit sugároz őszinte. Valóban örül, sőt egyenesen csodálat tölti el.

A hideg kiráz tőle.

Közelebb jön, aminek láttán csak nagy kínok árán tudom elfojtani az ingert, hogy ne hátráljak épp ugyanannyit. Emlékeztetem magamat, hogy nem szívesen kerülnék túl közel a tajtékzó erdőhöz, ami egyre intenzívebben tekereg körülöttünk, mint valami halálos marásra készülő mérgeskígyó. És! A két sorscsapás közül csak az Éjjeljáróval van némi reményem a túlélésre.

Azonban, amikor már csak pár lépésnyire van tőlem, eluralkodik rajtam a pánik.

- Megtámadtál! Miért? – csúszik ki a számon és a hangom még a saját fülemnek is sértő. Magas, vékony, reszketeg. Gyenge. Nem olyan, mint szokott lenni. Arról nem is beszélve, hogy csak tőmondatokat bírtam kipréselni magamból.

A kérdésemre lassít, majd mikor látja, hogy egy hajszálnyira vagyok attól, hogy valami ostobaságot csináljak, mint például berohanjak az erdőbe, ami kétségkívül pillanatok alatt bedarálna, inkább megtorpan. Összehúzza, majd lehunyja a szemeit és hátra billenti a fejét, mintha az égtől várna isteni segítséget.

Rendesen leesik az állam, amikor már-már enyhe sajnálatra hajazó érzés tűnik fel a hangulat-radaromon. Az nem lehet. Bánja?!

"Megéreztem a jelenlétedet a pillanatban, hogy hozzáértél a repedés széléhez." - fúj egyet – "Olyasmire készültél, ami megölhetett volna!"

Ronda grimasz ül az arcomra. Ironikus ezt épp tőle hallani.

- Azt ne mondd, hogy aggódtál értem?! – Krákogom, majd a nyelvemre kell harapjak, hogy ne vágjam hozzá, hogy: az estek többségében miattad volt halálközeli élményem!

Letekint a csoffadt kis lényemre.

"Ha el tudod hinni." - közli kimérten.

Nem tudom, hogy meddig lehet még lejjebb, de az állam szerintem már valahol a padlót verdesi. Igaz nem tart sokáig a kábulatom, hiszen igaza van. Nem tudom elhinni. Olyan erővel horkantok fel, hogy megpattanik valami az orromban. Nyöszörögve neki nyomom a kézfejem hátulját. Mégis mikor lettem ennyire rozoga?!

Gondolatban folytatom, hogy ne kínozzam tovább a hangszálaimat.

"Akkor elég szarul fejezed ki magad! Nem sok értelme van, ha te ölsz meg helyette!"

Lassan pislant egyet, mintha valami hatalmas, fekete macska lenne.

Vagy gyengeelméjű gyerekhez beszélne.

"Nem akartalak megölni." - Jelenti ki, de túl higgadt, a percekkel ezelőtti énjéhez, hogy elhiggyem neki, hogy csak ennyiről van szó. Mikor ezt azt érzést továbbinom felé, kelletlenül folytatja. - "Egy kissé... elragadtattam magam. Megesik."

Mintha ez teljesen természetes volna!

De látom benne a rációt. Talál egy ígéretes patkánykát, aki egész jól bírja a kísérleteit meg a dózisokat, erre 'veszélybe' sodorja magát, amivel az egész projektet is veszélybe sodorhatja annyira, hogy a legrosszabb esetben mindent kezdhet elölről.

Ennek ellenére, van odabent még valami. Érzem, hogy mire, vagy pontosabban, hogy mire nem akar célozni. Hiába van azon minden porcikájával, hogy elnyomja, mint holmi nemkívánatos férget, nem tudja teljesen elrejteni. Persze az istenért se mondaná ki! Bár ki tudja, talán azt se tudja mi is az a bűntudat.

Lehet Nyírfának mégis igaza van. Talán tényleg halandó, mert kezdem azt hinni, hogy megölné egy egyszerű "sajnálom".