Az Éjszaka Ölén

11 - Vándorlás

Be kellett látnom, hogy nagyon örültem, hogy nem vagyok egyedül. Még ha az útitársam egy apró Szakadáson túli kis sárkányszerű szörnyi is volt. Jó hallgatóság volt és komolyan mondom, mintha értette is volna, amit mondok.

Rengeteg hangot tudott kiadni és mindegyik más-más érzelmi töltettel rendelkezett. Nehéz volt elvonatkoztatni és nem úgy kezelni, mint egy átváltoztatott embert.

-...aztán amikor felmászott nagy nehezen az öreg rozoga létra tetejére az azonnal eltört alatta! Erre rögtön bepánikolt, aztán ott himbálózott meg rángatózott, mint valami félkezű béna majom mert a keserves áron megszerzett körtét nem volt hajlandó elengedni. De gyorsan megmentettük egy konyhaszékre állva. - rötyögök az emléken, ahogy Taz hősiesen elhozta nekünk az utolsó szem nem rohadt gyümölcsöt az ominózus tábor széli körtefáról, még ha némi segítségre is szorult a végén.

Szép emlék Taz nyilvánvaló életveszélye ellenére, ahogy ő állítaná be. A ritka jó napok egyike, valamikor tavaly nyáron.

De aztán jön az ismerős jeges szívfacsarás és a gombóc a torkomba. Szipogok egyet és mereven előre nézek a lemenő Nap narancsvörösébe.

Megköszörülöm a torkomat.

- Vicces fiú volt. - folytatom keserű mosollyal a számon és kiszalad egy újabb gyenge nevetés. - A körülmények ellenére mindig vigyorgott amikor meglátott minket Lotusszal, vagy amikor hátulról belopózott a kertembe és megijesztett két levadászott nyulat lóbálva.

Ezen már rendesen elnevetem magam és kigördülnek az első konok könnycseppek.

- A mániája volt a frászt hozni az emberre! Vagy csak rám. - vonok vállat - Elég ijedős vagyok. - fintorgok a kis sárkány felé.

Hiányzott. Eszméletlenül. Egyike volt a még megmaradt jó embereknek ezen a világon.

- Bár már nincs köztünk. - sötétül el a hangom és érzem, ahogy az emlék maga alá ránt és újraélem a pillanatot - Csak cafatokat találtak meg belőle pár héttel később a vadászaink. Reméltük, hogy csak továbbállt miután egyszer nem jött haza a szokásos csapda állításból, de sajnos nem így történt... Nagyon sírtunk Lotusszal. - szipogok - De amióta neki is nyoma veszett... nem tudok nem arra gondolni, hogy talán ő is ilyen sorsra jutott...

Elfintorodom. Mégis kit áltatok?! Elég egyértelmű, hogy ő sem járt jobban. Ez van, ilyen világot élünk! Holnap lehet én leszek a következő... mint ahogy majdnem tegnap. Legalább nála mégis ott a halovány remény.

Prüszköl egyet az útitársam és dacosan felmorran. Nem tudom, hogy a hallottakra reagál-e (kétlem, de szeretném így hinni) vagy csak irritálja a virágpor, ami folyton az arcába csap. Elvégre nem túl magas lény, a gaz viszont annál inkább.

Felnevetek szegényen és a lelkemet borító sötét fellegek lassacskán oszladozni kezdenek.

- Tudod egész jó terápiás sárkány lennél. - hízelgek. - Meghallgatsz és amikor túl sötétté válik minden csinálsz valami olyan aranyos dolgot, hogy elfelejtem azt is, hogy neked nem kéne itt lenned, se egyik szörnytársadnak.

Erre csak horkant egyet és összehúzott fél szemmel méreget, mintha duzzogna.

- De most komolyan, miért követsz... vagy jobban mondva, tartasz velem? - javítom ki magam tekintve, hogy nem utánam jön hanem mellettem ballag a magas növényzet ellenére. - Egyáltalán mi vagy te?

Persze egyszer sem válaszol igazából csak valami gügyögést vagy morgást hallat. De nekem ez is elég. Hetek óta ez az első igazi beszélgetésem. Azt nem számolom, amikor a lázálmaimban az Éjjeljáró jelenésének beszéltem, vagy mikor a Nyírfával dulakodtak felettem.

- Különös teremtés vagy. - teszem még hozzá a távolba révedve - De örülök, hogy velem vagy.

Még ha meg is fogsz zabálni álmomban, legalább nem voltam egyedül az utolsó óráimban. - teszem hozzá magamban.

Napnyugta után érünk egy kisebb faluba. A szürkületi homályban szomorú képet fest az egykor oly szép házak megkopott és növényekkel benőtt képe. Az embert elkapja az elhagyatottság érzése, hogy teljesen és végérvényesen magunkra maradtunk ebben az istentelen világban. Leáldozott az emberiség kora, többé nem mi állunk a tápláléklánc csúcsán a fortélyos eszünk miatt.

Szétzúzott aszfalton sétálok ügyelve, hogy szerencsétlen lábam ne sérüljön még jobban. Nem volt egy leányálom végig caplatni több kilométert a szúrós gazokon és köveken mezítláb. Miután találtam egy földutat már jobban éreztem magam, de addigra már sok helyen vérzett a talpam.

Nyomtam egy véres Jancsi és Juliskát magam után.

Remélem nem jön több olyan benga dög.

Egyik halvány lilára mázolt egyszintes szimpatikus háznál megállok és a kertbe sandítok. Elhagyatottnak tűnik, mint bármelyik másik, de ennek legalább nincsenek betörve az ablakai ahogy látom.

Bemászok a kerítésen, miután meggyőződtem róla, hogy mind a kis mind a nagykapu zárva van. Jó jel!

Na nem mintha ne tudott volna a szörnyek többsége átugrani a kétméteres kerítésen, vagy átslisszanni a rácsok között. Ne adj isten átmászni mint egy bizonyos főemlős-leszármazott az imént!

Megrázom a fejem. Koncentrálnom kell! Nem szabad csak a negatív eshetőségek gondolni!

Beljebb hatolok és körbejárom a házat. Az udvar lejt így hátra sétálok a garázs és egy nyitott nyári kiülő felé ahol találok is egy ajtót. Megpróbálom, de zárva van. Visszamegyek előre de a főbejárattal is így járok.

Na jó ez már tényleg jó hír! Azért mégis próbálok nem izgatott lenni.

Visszasettenkedek a hátsó bejárathoz és próbálok valami feszítő alkalmatosságot találni, hogy bejussak.

Negyed óra múlva kővel a kezemben lihegve állok és nem jutottam semmivel előrébb.

- Francba! - szitkozódom frusztráltan és remegve leguggolok a térdeimet ölelni.

Már meglehetősen hideg van.

Aztán üvegcsörömpölést és ijedt nyivákolást hallok, amire felkapom a fejem és a zaj irányába fordulok.

- Te meg mit csinálsz? - kérdem a töpszlit bambán.

Lassan leereszti kinyújtott karmos lábát és óvatosan a földre helyezi az imént kivert ablak szilánkjai közé.

Halk hangon kerreg egyet, mintha röstelné és ki-be nyújtogatja az ujjacskáit. Mozdulatlanul állok és bámulom, ahogy a farka idegesen jár átható tekintetem alatt és a lyuk felé bökdösi a fejét. Végül szemügyreveszem az apró nyílást, ami egy garázs felső ablaka lehetett.

Végül is... akár be is férhetek.