Az Éjszaka Ölén

62

Hangosan nyelek egyet.

Megölni? Az Éjjeljárót? Hahaha, kacag a vakbelem! Az lehetetlen! Nem? Ezt mondom, de ennek ellenére, a mondandója olyan lehetőségek magvait veti el a fejemben, amiről már álmodni se mertem.

De ha ennyire titkolja az igazi testének helyét, miért mutatná csak úgy meg nekem? Akármennyire is elkeseredett valaki, ennyire nem lehet ostoba! Az Éjjeljáró simán le tud nyomozni-, legalábbis eddig könnyűszerrel megtette... Sose lehet tudni, hogy mikor bukkan fel megint! Ez Nyírfának így merő öngyilkosság! Ezt nem akarhatja.

Gyanúsan összehúzom a szemeimet. Itt valami bűzlik. Mérget mernék venni rá, hogy valami fontosat direkt nem mond el. Szeretnék bízni benne, eddig sosem adta jelét, hogy ártani akarna nekem, de mégis csak egy idegen lény. Egy szörny. És ezt most mindenfajta előítélettel együtt mondom. Tudnám mindez ellenére mégis mi olyan bizalomgerjesztő a személyében.

És nem csak ez. Ha találkozni akarok vele, csapda vagy nem csapba, át kell mennem egy ilyen, kifejezetten instabilnak tűnő Szakadáson.

És azt nagyon nem akarom!

Lepillantok a kis növénykére. Vajon ő is onnan mászott át, azért került ide? Nem mellesleg mi van ezzel az erdővel, az előbb úgy éreztem magam, mintha az őrület szélén egyensúlyoznék. Majdnem teljesen beférkőzött az elmémbe, akármi is legyen az a valami, ami itt terjeng. Őszintén szólva egy kicsit betojtam tőle, ha lehet nem ismételném meg az élményt, pláne, hogy ha nincs Nyírfa junior akkor most igen nagy bajban lennék.

Mehetnékem van, csak egyik irányba sem igazán akaródzom.

- A francba az egésszel! - szitkozódom lemondóan és fizikailag kell erőt vennem magamon, hogy elinduljak az átjáró felé. - Ha megdöglök, akkor vissza fogok járni kísérteni mindkettőtöket!

Üres fenyegetőzés, de azért jól esik.

Az viszont nem volt az, amikor az a néhai tag, akinek a nevére már nem is emlékszem, az ilyen helyekről beszélt. Ahogy egyre mélyebbre mászom az idegen erdőben, akaratlanul is elkalandozik a gondolatom, hogy vajon mit láthatott, egyszerű emberként. Még engem is simán letepert az erdő, pedig már nem vagyok egy átlagos halandó. Viszont, elég egy pár horrorisztikus kép, hogy felhagyjak a felesleges ábrándozással.

Régen különös szokásom volt, hogy amikor elsétáltam egy egy sövény, fa, vagy kéz magasságban lévő cserepes növény mellett, hogy végigsimítsak egy levélen, száron, vagy beleszagoljak egy-egy szépnek tűnő virágba, netán megcirógassam a szirmait. Az inger most is bennem van, és folyton emlékeztetnem kell magamat, hogy ez nem az a hely! Már régóta nem az. Néha azért megrándul az ujjam egy-egy szép, hívogató virág láttán, de két ösztönös próbálkozás után ökölbe szorítom a kezeimet és úgy masírozok tovább a buja aljnövényzeten.

Ez a hely már rég nem egy egyszerű kontinentális erdő, hanem maga a dzsungel. Rengeteg új fajt látok, amelyekről nem tudom eldönteni, hogy csak valami új, számomra ismeretlen faj, esetleg egzotikus mutáció, vagy egy idegen világból érkezett új jövevény. Próbálok minél kevesebbhez hozzáérni és óvatosan közlekedni, de ez nem mindig lehetséges. Minél beljebb jutok, annál sűrűbbé válik az erdő. Már indák lógnak a fák között, azokat moha, zúzmó és egyéb soha nem látott futónövények díszítik. Ugyanez a helyzet a fák kérgével, annyi kivétellel, hogy ott a gombák is felbukkannak, kisebb nagyobb csoportokban, vagy vonalakban.

De még hogy!

Rikító narancs, jégkék, és tintafekete a legnagyobb kalappal rendelező egyedek színe, de sokkal több különös külsővel és színárnyalattal rendelkező faj is felüti a fejét. Úgy döntök az én kedvenceim a jelenlévők közül a legkisebbek. Gyönyörű az élénk rózsaszín színük és az apró trombitavirág alakjuk, mindemellett boszorkánykörre emlékeztetnek, ahogy körbenövik egy-egy fa törzsét. Ezen kívül még halványan foszforeszkálnak is és úgy futnak szét az avarban, mintha nem létező ösvényeket szegélyeznének. Aranyosak, és még a kisugárzásuk is kedves és pozitív. Talán nem mérgezőek, de hiába hívogatnak, hogy közelebbről is megcsodáljam őket, nem kockáztatok, hanem tovább megyek.

A karomra tekeredett boglyas Junior néha megszorít és álmosan egy kerülő útra terel, de már nem szól hozzám. Teljesen kába. Így elhúzódik a túrám, de ha egy szörny ami látszólag a te oldaladon áll, azt mondja, hogy ne erre, hanem arra, akkor bizony hallgatsz rá. Még ha az esetek többségében alaptalannak is tűnik.

Mindeközben próbálom elterelni a figyelmemet a közelgő feladatomról és a történteken gondolkodom. Azon belül is főleg Eriken. Nem éppen úgy váltunk el, ahogy azt valaha is szerettem volna, pláne nem hogy még magánál sem volt, és fogalmam sincs, hogy vissza fog-e térni belé az élet rendesen, vagy ilyen öntudatlan zombi marad az én hülyeségem miatt.

Valami nehéz és rossz érzés csomót köt a gyomorszájamra. Nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a sorsa. Vissza tudnék jutni hozzá valahogy? Talán. Azt nem kétlem, hogy meg tudnám találni, ha még életben van, de mivel fogalmam sincs, hogy én hol vagyok, így nem tudom meddig tartana.

Se, hogy mennyi idő telt el, amíg öntudatlan voltam. Mi van, ha már–

Elhessegetem a gondolatot. Őszintén kétlem, hogy évekig, de még azt is, hogy hónapokig lettem volna kómában. A testem, hiába alakult át, valami nem egészen emberivé, nem élte volna túl étlen szomjan olyan sokáig. Ebben biztos vagyok. Ha Nyírfa junior kicsit jobban magához tér, akkor majd megkérdezem tőle, hogy mikor beszéltem utoljára a másik klónjával. Onnan nem lesz nehéz kikövetkeztetni a pontos időt.

Beszívom az ajkam és hunyorítok egy gyanús, jöttömre kinyíló élénk vörös virágra. Akkora, mint a fél testem és a szaga émelyítően édes. Nagy ívben kerülöm ki, majd visszatérek gondolatban Erikre.

Jó ötlet lenne egyáltalán újra látni? A terrortól kikeredett szemei beleégtek a tudatomba. Félt tőlem. És, úgy érzem, okkal. Lepillantok a karomra, ahol a lény egyik indáját felemelve balra mutat, pont a másik irányba, mint amerre a Szakadás van. Lemondóan sóhajtok. A szörnyek szó szerint követnek. Ha pedig nem egy bizonyos füstös fejű "tudós" jön látogatóba a kísérleti patkányához, akkor a veszekedésünkkel vonnzuk magunkhoz a veszélyes szörnyeket. Legutóbb is majdnem meghaltunk. Erik már így is lehet, hogy alulról szagolja az ibolyát!

... ...Csak nem...

Nem tudom, mit tegyek. A Kissárkány viszont vele volt. Mégha halálosan retteg is tőle, talán ki tudják segíteni egymást, ha nem is vagyok ott, erősen kétlem, hogy a sárkányka Erik húsából akarna lakmározni! Én elhiszem, hogy rossz tapasztalati voltak hasonló lényekkel, de ez olyan, mint megbélyegezni egy egész fajt néhány egyed viselkedése alapján, akik határozottan rossz emberek irányítása alatt álltak.

Bosszúsan megrázom a fejem és felnyögök, ahogy átpaszírozom magam két egymásnak dőlt, korhadt fatörzs között. Elvégre, nem mintha nekem ne lennének előítéleteim. Egy igazi, elfogult képmutató vagyok! A Kissárkány mindig ezt váltja ki belőlem valahogy.

Talán azért, mert képes volt kiállni apró termete ellenére még az Éjjeljáróval szemben is, mert úgy érezte veszélyben vagyok. Legalábbis szeretném azt hinni, hogy ezért, és nem valami más, sötétebb ok bújt meg a háttérben.

Megrázom a fejem. Nem, biztosan nem. Olyan, mint egy macska méretű, kutya természetű, kis raptor. Lojális.

Azt hiszem...

Francba ezzel a hellyel! Mindenben elbizonytalanít! Vagy nem a hely tenné...?

Felmordulok és inkább elterelem a gondolataimat, miután lezárom magamban a témát annyival, hogy ha lesz még lehetőségem rá, akkor felkeresem őket! Már csak azért is, hogy megnyugtassam magamat, hogy élnek és jól vannak, meg, hogy elnavigájam Eriket a régi táboromba, ha viszonylag biztonságos helyet akar, aztán tovább állok. Nem ám még a végén az Éjjeljárónak megfájdul a foga Erikre, mint következő alany!