Az Éjszaka Ölén

45

- Ezért inkább ott hagytátok őket, gondolom?

Erik halvány fakó aurájában egy ideje élénkvörös foszlányok bukkantak fel és az egész vortex egyre vadabbul kavarog, de ezek után az egész bíborba borul és a vérszomj olyan erővel robban ki belőle, hogy ösztönösen egy lépés távolságra húzódom.

Nagyot nyelek és egy röpke pillanatra fontolóra veszem a kósza ötletet, hogy belekukkantsak az elméjébe, hogy vajon miket láthatott szegény.

A döbbenettől azonnal megtorpanok, és meredten kitágult szemekkel bámulok magam elé. ... Ez gusztustalan! És rohadtul alattomos, hogy egyáltalán felmerült bennem ilyesmi! Se jogom, se okom rá, hogy valakinek a fájdalmas emlékei között turkáljak, csak mert úgy szottyan a kedvem!

Te jó ég, össze kell szednem magamat!

Erik két lépéssel később szintén megáll, de nem fordul felém azonnal. A kezei ökölbeszorulnak, a bütykei elfehérednek a testét átjáró iszonyatos dühtől.

- A rohadékok nem engedtek el minket. Bezártak egy ablaktalan pincébe miután kiválogattak párat közülünk és otthagytak megrohadni több napra. - Nyelek egyet. Ő pedig egyenletes, mély lélegzetet vesz az orrán keresztül. Kétlem, hogy használ. - Sejtem mi mindent tettek a szerencsétlenekkel...

Ahogyan én is. Ehhez nem kell gondolatolvasónak lenni.

- És a nővéreid...?

Az érzelem, ami átsuhan az arcán, majd az egész lényén, mindent elárul. Valahova nagyon mélyre zuhan a gyomrom és a hányinger dühös kígyók képében forgatja fel a belsőmet.

Egy ideig veszélyes csend honol. Végül simán, válasz nélkül folytatja, de nem is kell mondania. Tudom.

- Idővel megunták az eredetieket, vagy talán kellett az utánpótlás másra, úgyhogy közülünk, a pincében rekedtek közül kezdtek válogatni. Azt pedig, aki ellenállt, mindannyiunk előtt verték félholtra. Nem tudtuk pontosan mit akartak tőlünk. - köp egyet - Vagy mit nem... De, ha egy kicsit is ellenszegült bármelyikünk, nem volt könyörület.

Ver a víz és izzad a tenyerem, de reszketek, mintha fáznék. A szívem őrülten kalapál és érzem, ahogy száguldozik az ereimben a vér. Bizsereg a tarkóm és pattanásig feszülnek az izmaim. Menekülnék, de közben a testem egy nem létező harcra készül és nem tudja, hogy végül hogyan döntsön. Fusson, vagy üssön. De mégis kit, vagy ki elől?

Nem én voltam ilyen reménytelen helyzetben. Nem én éltem át mindezt, mégis, ahogy bámulok abba a keserűségtől és fájdalomtól megfásult barna szempárba, mintha ott lennék.

Szinte látom azt a sötét lyukat, érzem a dohos levegőt és az izzadt, ápolatlan testszagot, ami körbevesz. Alig van szellőzés, túl kevés az oxigén ennyi embernek, mégsem tesznek semmit ellene!

Kattan a zár valahol balra, de nem látok semmit a vaksötétben, így az érzékeimre kell hagyatkozom. Már szinte teljesen kiélesedtek, legalábbis amióta ide zártak bennünket, de sokat nem érnek, hiszen tudom, hogy amint nyílik az ajtó el fognak vakítani a lámpájukkal, hogy könnyebben válogathassanak.

Ösztönösen összeszorítom a szemeimet és a felhúzott térdeimhez nyomom az arcomat. Próbálok minél inkább jelentéktelennek tűnni.

"Csak engem ne!" fohászkodom, minden régi és új istenséghez, de tudom, hogy egy sem fog segíteni.

Rettegek. Alig kapok levegőt, és ez már nem csak az oxigénhiánytól van. Próbálok hátrébb húzódni, de körbe vagyok szorítva. Mögöttem a fal van, mellettem pedig nyirkos, remegő testek.

Valaki felzokog és meghallom a léptek csoszogását, ahogyan sorban egyesével felrángatják a következő áldozatokat. Nincs menekvés, hiába. Hallom, ahogyan totálisan kétségbe esik az egyikük és azt, hogyan forr a sikoly a torkára, amint átcsap sípoló fuldoklásba. De itt nem ér még véget, nem. Ezek után jönnek az ütések és a fülsértő recsegések, amelyeknek a puszta hangja elég, hogy úgy érezzem nem bírom tovább.

Egyszerűen... nem bírom már tovább. Nem bírom. Nem bírom!

Felzokogok és tudom, hogy ki fognak választani, mert képtelen vagyok elnyomni a pánikrohamot, ami a hatalmába kerít és a bajkeverőknek nincs kegyelem. Hallom a közelgő léptek döngését a kemény betonon és érzem, ahogyan ösztönösen eliszkolnak mellőlem a reszkető testek. Egyedül maradok és nem vagyok több, mint egy gyámoltalan, könnyű préda, a ragadozó karmai közt.

Ám amikor egy érdes kéz kulcsolódik a csuklómra, hogy talpra rángasson, valahogy más, mint amire számítok. Nem érzem az ingert, hogy meghunyászkodva lapítsak és engedelmeskedjek. Nem érzem, hogy tényleg akkora veszélyben lennék, mint azt eddig gondoltam. Kettősség kerít a hatalmába, ahol az egyik részem még mindig reszket és attól retteg, hogy mi lesz vele ezek után, a másik pedig passzívan figyeli a fejleményeket és egy cseppet sem aggódik. Nem érti mégis mi félemlít meg ennyire, hiszen nincs semmi okom rá. Ez csak egy ember.

Csak egy ember...

De hát igaza van! Hiszen tényleg, ez sem több, mint egy nyomorult, alantas kis ember! Mégis, hol van ez egy szinten azokkal a borzalmakkal, amik odakint vannak? Az olyan borzalmakkal például, mint amelyek egymást marcangolták széjjel egyetlen parancsomra, vagy mint az a rettenet, amely egy pillantás után fülét farkát behúzva eliszolt, a puszta lényem jelenlététől?!

Sehol!

És dögöljön meg, ha csak hozzám mer érni egyetlen nyomorult kis ember is!

Már tudom, hogy mindez csak egy látomás. Hogy ez, csak emlékfoszlányokból összetákolt szörnyű érzések és érzékek benyomása. Egy átfogó kép, hogy milyen lehetett odalent Eriknek és a társainak, amikor fogva tartották őket a pincében.

És most, hogy már tudom mivel állok szemben, az uralmam alá tudom hajtani a történetet, akár egy álmot, amelyben öntudatra ébredt az ember. Így hát elképzelem, ahogy karmokat növesztek és belemarok a kézbe amely szorongat. Hallom az állatias ordítást, ami követi és a puffanást, ahogy térdre rogy. Megpróbálja kiszabadítani magát, de csak nekem kedvez vele, mert már mindenét elérem. És addig nem állok le, amíg apró cafatokra nem szaggatom először őt, majd szépen sorban mindet, egytől egyig, hogy ne maradjon utánuk még csak egy kisujj sem, ami arról tanuskodna, hogy ezek egykor emberi lények voltak. Mert nem. Nem érdemli meg egyikük sem, hogy bármi is hátra maradjon belőlük. Az ilyenek nem emberek, még akkor sem, ha alakra talán annak tűnhetnek. Az emberségük már rég odalett. Legyen hát a testük is! Most legalább hasonlítanak arra a gusztustalan fertőre, amik valójában voltak életükben.

Erik fürkésző barna tekintetével találom szemben magamat, de az arckifejezése megfejthetetlen.

Kieresztem a tüdőmben rekedt levegőt és érzem, ahogyan a stressz egy része távozik a testemből és a helyébe, valami sötét, baljós érzelem költözik, ami veszélyesen hasonlít az önelégült kárörömre.

Mert tudom, hogy ha most itt lennének ezek a rohadékok, nem csak képzeletben tenném meg mindezt velük. 

És az rémít meg a legjobban, hogy egy kicsit sem rémít meg ennek a gondolata.