Az Éjszaka Ölén

29

Mindketten fújtatunk, de amíg én a szörnyekkel felváltva szemezek ő a fal mentén a földre rogy és a térdei közé szorított fejjel magzatpózban ringatja magát. Hallom, hogy halkan valamit motyog is, de legyen az ima, könyörgés vagy megváltásért való fohászkodás, teljesen felesleges. Ha voltak is istenek, már rég elhagytak bennünket. Mondanám, hogy csak egymásra számíthatunk, de amilyen állapotban van, elég egyoldalú a dolog.

Óvatosan, a lehető legapróbb mozdulatokkal leguggolok mellé én is, de igazából mindegy mert a szörnyek ugyanúgy vicsorognak és ágaskodnak, annak ellenére, hogy már azt várom mikor fejezi le magát az egyik az éles üvegen. Mindent beborít a vérük. Teljes mértékben fittyet hánynak a saját sérüléseikre, ami egy kicsit sem normális még szörny viszonylatokban sem. Egészen biztosan valami bajuk van! Teljesen olyanok, mint a veszett állatok.

Talán azok is, ki tudja.

- Lehet, hogy meg tudják fertőzni őket a földi vírusok? - rebegem magamban az opálos szemüket fürkészve - ...Végül is miért ne?

Csak be ne jussanak!

Bármiféle fejlemény nélkül telik tovább az idő én pedig egyre sűrűbben pillantok az átjáró résnyire nyitott ajtaja felé, ahol a nappaliba vezető lépcső van. Be kéne csuknom és elbarikádoznom. Csak éppen nincs mivel. És ha megmozdulok félek, hogy megint magunkra fogom vonni a szörnyek figyelmét. Pedig mostanra, nem sokkal az után, hogy a férfi gyanúsan elcsendesedett ezek is csillapodni kezdtek.

De a gondolat, hogy bármelyik pillanatban lejöhet egy a lépcsőn-! Görcsbe ugrik a gyomrom is.

Még egy ideig ülök és rágódok a dolgon. Agyalok, hogy megéri-e a figyelem, ha úgyse tudom mivel eltorlaszolni. Ha pont ezzel adok nekik egy új ötletet, hogy talán máshol is be lehet jutni. Egy szimplán csukott ajtó aligha állítja meg őket. Tudom, de valami nagyon bizsergeti az agyamat ott hátul, hogy ez így nem biztonságos!

Sorra veszem a fenti ablakokat, hogy melyiken férnének be, de szerencsére azokon mindenhol redőny van és ha elég buták nem esik le nekik, hogy a karmos mancsaikkal könnyedén leszaggathatják azokat. Az egyetlen nyitott ablak az az, ahol én másztam be még amikor a házra bukkantam a kissárkánnyal, de az nemhogy nekik, még nekem is kicsi vol—...

Várj!

Megdermedek a felismeréstől és jeges hullám söpör végig a testemen. Pillanatok alatt meghűl bennem a vér. Ezzel szemben a pulzusom az egekbe ugrik és a hirtelen változástól megúszik a szemeim előtt a szoba.

Jajj ne!

Remegő kezeimet a szám elé emelem és próbálom elfojtani a pánikszerű zihálásomat, de nem megy. Rettegve szugerálom az ajtót és lelki szemeim előtt látom ahogy másodperceken belül benyúl egy betegesen szürke, göcsörtös kar, hogy kibelezzen minket.

Eddig megnyugtatott a tudat, hogy nem hallottam odafentről semmilyen ablaktörést vagy ajtó recsegést, bármit ami arra utalna, hogy benn vannak a házban, de már tudom, hogy mindez csak kegyetlen illúzió volt!

Hiszen amikor fojtogatott az Éjjeljáró én kirúgtam az egyik ablakot. És ráadásul pont azt, amin a redőny résnyire nyitva volt.

Hang nélkül szitkozódom égre meresztett szemekkel és átkozom magamat. Miért nem tudtam csak úgy simán megdögleni ott a csápjai közt?! Miért kellett túlélnem mindazt?! Mindenkinek könnyebb lett volna! És ha már itt tartunk miért nem tudott az a szemét zombilény se kinyiffantani, ha egyszer tálcán kínáltam fel magamat neki??

De neeem. A rohadék úgy menekült el, mintha minimum izzó parazsat szórtak volna a nyakába. Mintha pusztán a jelenlétem elég lenne, hogy szívinfarktust kapjon! Kérdem én kettőnk közül miért én vagyok az ijesztőbb?! Hullámokban áradt róla a terror, aztán mégis mit kértem tőle? Hogy egyen meg szépen, vagy kapjon szét valahogy. Hát igen, ettől aztán totál berosálnék én is! Gyenge kis halandó, önpusztító elmezavarral vs a mindent bekebelező, oszladozó trutyi szörny! Hölgyeim és Uraim, sosem látott elsöprő győzelem! Micsoda fordulat! Béka eszi a gólyát, nyuszika a tigrist, kukac a rigót, a lány megint túlélte a sorsát! Jajj de jó~!

Fújtatok akár a sarokba szorított vaddisznó a támadás előtt. Mindenem remeg, de már nem szimplán a félelemtől, hanem az ereimet átjáró tajtékzó haragtól. Pusztító tűzként árad szét a testemben és jeges végtagjaimban a düh, minek nyomán új életre kapok.

Hát legyen, egyszer már úgyis működött!

- Most már csak azért sem fogok megdögleni! - vicsorgom.

Az egyik lény a hang irányába kapja a fejét és hosszas, hátborzongató sziszegést hallat, amire zsigerből kivillantom én is a fogaim fehérjét és ráacsargok válaszként.

Megragadom újonnan szerzett mentális karmaimmal a zavarodott elméjét és úgy fúrom be magamat az agyába, mint ahogyan azt velem tette az a bizonyos féreg. Fájdalmasan, gyorsan és bárminemű ellenállás nélkül. Amikor pedig érzem, hogy sikerül, sötét baljós mosolyra húzódik a szám széle.

A szörnyről ez nem mondható el. Összeszűkül a pupillája és hangos csattanással összezárja az állkapcsát mielőtt megvonaglik és faltól falig veri a fejét.

Szűköl és rángatózik, de nem érzek semmit a szenvedése láttán csakis vad kárörömöt. Nincs esélye ellenem, és ez a hirtelen szerepcsere egészen mámorba ejt. Eszelős fény gyúlik a szemeimben és őrült mosoly játszik az ajkaimon.

Felegyenesedek és kihúzom magamat. Reszketek és dübörög a szívem, de teszek az áldozatom felé egy lépést, majd még néhányat. Azért nem megyek túl közel sem, hanem a feljáró ajtaja előtt megállok, tisztes távolságban.

A szörny többször próbálja kihúzni a fejét a betört ablakon, de nem hagyom neki. Utasítom rá, hogy egyhelyben maradjon és még ha nem is tökéletesen, de engedelmeskedik. Eddig csak vad őrület áradt felőle, úgy mint a többi dög felől, de nem kell sok, hogy egy új érzés, a félelem vegye át az elméjében az uralmat.

Innen belülről egyértelműen érzem, hogy beteg, hogy valami kór terjedt szét a testükben és, hogy emiatt váltak ilyenné. Az ugyan kérdéses, hogy valóban földi eredetű-e a dolog vagy sem, mindenesetre az az egy biztos, hogy azóta, hogy megfertőződött, most először érez újra fájdalmat.

A rettegés viszont teljesen új dolog. Az mindig is ismeretlen volt a fajtája számára.

De nem baj, nincs ezzel semmi gond, ezen gyorsan tudunk változtatni!

A többi ablakot kitöltő szörny is már ezt az egyedet figyeli miközben hangosan sziszegnek, morognak és csattogtatják a fogaikat hol felé, hol felém. Nem értik mi történik, de ösztönösen sejtik, hogy az én kezem van a dologban.

Mély levegőt veszek és megpróbálom nem túlgondolni a dolgokat. Ha azt akarom, hogy a tervem működjön nem lesz elég egyetlen szörny, de szerencsére az előzőre mért sikeres támadásom után magabiztosnak érzem magam. Ha sikerült egyet az uralmam alá hajtani akkor többet is fog! Mielőtt elillanna ez az érzés a többire nézek és egy mély levegő után meglándzsázom az ő elméjüket is.

Nem tart sokáig, hogy újabb egyedeket tudhassak a soraim közt, de itt már rendesen megérzem a fogvatartásuk mentális terhét. Elnehezül és feszül az agyam és egy gyilkos fejfájás előszele támad fel a horizonton.

Viszont immár négy, fájdalomtól tekergő szörny áll a rendelkezésemre és ennyi talán már elég lesz, hogy túléljük az éjszakát.

Rájuk szegezem a pillantásom, majd ellenvetést nem tűrő hangon rájuk parancsolok.

- Pusztítsátok el a többit!