Az Éjszaka Ölén

56

Próbálok eszméletemnél maradni, még ha rendes idő- és tér-érzék nélkül nehéz is, de valahogy sikerül. És megéri. Iszonyatosan lassan, de határozottan tisztul az elmém.

Időnként megpróbálkozom a kiszabadulással, de akármivel is kötöttek gúzsba, meg sem moccan a testem. Sőt egyetlen részem sem. Lassacskán már-már olyan érzés, mintha nem is lenne fizikai alakom, pedig tudom, hogy élek, tudom, hogy létezik, de az agyam egyszerűen kezdi teljesen elveszíteni a kapcsolatot a többi részemmel.

Talán már rég el is vesztette volna, ha nem kötné össze a fájdalom, ami hol felerősödik, hol eltompul. Egyedül az maradt tiszta. Bár igaz, hogy összességében enyhült, és, hogy már korántsem annyira kínzó, mint legelőször.

Ahogy élesedik a tudatom, megjelennek az első gondolatok is, amiket aztán az emlékfoszlányok követnek.

Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történik velem? Görcsbe rándulok és kényelmetlenül feszít belülről a törzsem. Miért fáj ennyire minden?

Egyikre sem tudom a választ. De ez nem újdonság. Az életem egy jó ideje összefoglalható egy büdös nagy görbe kérdőjellel, és a mögötte álló pár hangos felkiáltójellel. Igen. Kérdések, válaszok... az Éjjeljáró!

Megint megjelent, de most beszélt is hozzám. Megtudtam, hogy mit akar! Legalábbis... egy részét? Mesélt már dolgokról is... igen, de mik voltak azok?

Szinte érzem, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyamban az erőlködéstől. Be kéne olajozni őket, csak nem tudom mivel lehetne. Fel akarok sóhajtani, de rájövök, hogy nem tudok. Sőt, ami azt illeti-!

Megfeszülök, amikor valami kegyetlenül beszúr végig a gerincem vonalán és ösztönösen levegő után akarok kapni, de megint nem megy! De hisz én-!

Hiszen én nem is lélegzem!

A fájdalom bosszúszomjas erővel tér vissza. És, ha mindez nem lenne elég, egy szörnyű fagyos valami támad rám. Jegesen kúszik fel egészen lentről, a keresztcsontomtól, lefagyasztva mindenemet, ahogy a fejem felé közelít. Hamar elzsibbasztja minden végtagomat is, hogy végül nem érzem többnek magamat, mint egy levágott fejnek. Legalább már csak ott fáj minden. De nem áll meg. Felkúszik a nyakamra, a tarkómra, az államra, hamar beteríti az egész arcomat, aztán behatol a koponyám belsejébe.

Érzem, ahogyan teljesen elhalnak a szöveteim a nyomán.

"Szétestek a szervei." - visszhangzik a lassuló elmémben az emlékfoszlány, és hamarosan már csak arra tudok gondolni, hogy velem is ez történik.

Hogy ennyi volt.

De valahogy mégsem zavar, elvégre már nem fáj. Csak passzívan hagyom, hogy magával ragadjon és örök álomra hajthassam végre a fejem. Fáradt vagyok.

Nem tudom, milyen a halál, de azt mondják békés. Persze honnan tudná bárki is igazán? Aki megtapasztalja nem nagyon képes már arra, hogy elmondja. Igen, tudom, hogy voltak olyanok, akiket újraélesztettek, de az tényleg ugyanaz volna? Elvégre ha még vissza tudott térni a lélek a testbe, akkor nem lehetett igazán odaát, csak valamilyen különös határvilágban.

Hirtelen reszketeg remény jár át, hogy hátha újra látok pár rég elveszett arcot.

Remélem találkozom anyámmal. Bocsánatot kell kérnem azokért amiket mondtam... és elmondani, hogy végig igaza volt, hogy igenis szeretem, hogy nagyon hiányzik-...hogy sajnálom.

Már kifejezetten várom a halált. Várom, hogy újra lássam a családom, hogy átölelhessem mindegyiküket, hogy újra együtt lehessünk! Lágy melegség terjed szét jégbe fagyasztott szívemben, már a gondolatától is, és tudom, hogy ha képes lennék rá, egy békés mosollyal az arcomon távoznék. Megkönnyebbülve. Hátrahagyva ezt a rengeteg szenvedést és kínt.

Nem is értem, miért féltem ettől ennyire. Tényleg csak az első lépés a nehéz.

Kellemes érzés. Nyugodt és szelíd. Gyöngéd. Akár egy hosszú ölelés, attól, akit mindennél jobban szeretsz a világon. Annyira jó! Olyan rég nem éreztem ilyen belső békét és szeretetteljes biztonságot.

Egy távoli éteri neszre figyelek fel.

- St_bil_z_dik, rem_k. - Ismerősek a szavak, de nem fogom fel az értelmüket, még akkor sem amikor valami azt sugallja, hogy nagyon is értenem kéne.