Az Éjszaka Ölén

50

Nehéz nem olyat gondolni, amit az ember tudja, hogy később csak meg fog bánni. Az elme csapong, kimond olyat is, amit a pillanat hevében érez az ember, épp úgy, mint azt is, ami a lélek legsötétebb mélyén rejtőzik. Nem véletlenül nehéz elcsendesíteni a nemkívánatos gondolatokat.

Az elme mindig beszél. És nem szereti ha csendre utasítják. Gyűlölöm az egészet!

Érdeklődve, rám görnyed, hogy egy magasságban legyen a feje az enyémmel, és onnan figyel. Szuggerál, hogy nézzek rá.

Szörnyű is tud lenni ez az új képesség, aminek a birtokába kerültem! Hiába szorítom össze a szemeimet teljes erőből, látom, hogy mit csinál. A teljes környezetemet érzékelem ilyen távolságból, és iszonyatosan rémisztő.

Annyira aprónak és törékenynek tűnök alatta. Mindig is ilyen hatalmas volt? Létezik olyan, hogy a hüllő alakjában még ennél is nagyobb volt? Miért nem vettem eddig észre? Persze tudtam, de más konkrétan szembesülni az arányokkal.

Egy fekete lyuk szélén, az eseményhorizonton keringő porszemnyi kis bolygócska vagyok egy elkerülhetetlen végzettel. Szó szerint a halál torkában.

Erősebben ölelem a térdemet és marok a felkaromba. Tudom, hogy nyoma lesz, érzem a csípős, égető fájdalmat a körmeim nyomán, de hálás vagyok érte. Segít magamra fókuszálni, segít, hogy ne sodorjon el teljesen a pánik.

Bele abba a sötéten tátongó kozmikus gyomorba.

De ahogy csak húzódik és húzódik a csend közöttünk, csak még idegesebb leszek. Nem mondja, hogy nincs okom félni, nem mondja, hogy nem fog bántani. Nem mond ő semmit. Csak figyel és tanulmányoz. Mint egy érzelemmentes kutató holmi kikötött egzotikus élőlényt a steril asztalon.

Igyekszem koncentrálni, hogy még véletlenül se szóljak hozzá, hogy ne tudja meg mi mindenre gondolok, de össze vagyunk fonódva. Érzem, látom, hallom. Csak egy gondolat elég lenne, és az Ő elméjében vagyok.

Nem akarok oda menni, elég, hogy Ő már itt van.

Eltűnődöm vajon most mit fog tenni. Hogyan állunk mindaz után?

Felvillannak a képkockák, a szörnyű benyomások. A terror.

Összerezzenek és ha lehet még jobban felhevülök. Tudom, hogy lángol a homlokom, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy tojás is lehetne sütni rajta. Elnyomok egy kikivánkozó hisztérikus sikolyt és helyette a lelkem legmélyén üvöltök. Erős fémből és láncokól épült pánikszobába zárom a sebezhető énemet. Hagyom, hogy ott hulljak millió szilánkra, újra és újra, míg már nem lesz hova törnöm tovább és csak a legfinomabb por marad hátra utánam.

Mindeközben Ő rezzenéstelen tekintettel továbbra is analizál, egyedül a passzív kíváncsiság sejlik fel néha halványan a szemében. Vagy csak képzelem, mert akarom, hogy lépjen végre valamit és megszabadítson ettől a pokoltól. Nem hiszem, hogy sokáig bírom már ezt a közelséget.

Viszket és túl szoros a bőröm. Le akarom tépni, ki akarok törni! Kirobbanni és elmenekülni! Menekülni amíg soha többé nem ér utol senki és semmi. Sem Ő, sem a szörnyek, sem az emberek.

Bár eltűnne minden!

"Miért?"

Elakad a lélegzetem, amikor megtöri a rádió csendet.

Ne! Ne! Ne!! Ne!!! - Sikoltozom némán. Hasztalan, tudom, mégis megteszem. Nem tudok parancsolni se a testemnek se az elmémnek.

Elered az orrom vére és patakokban csorog végig a ziháló számon és reszkető combjaim között csepeg a piszkos verandára. Aztán követi a többi részem is. Nem kapok levegőt. Mintha két tonnás kamion zuhanna a tüdőmre, nem akar többé az sem engedelmeskedni.

Fuldoklom.

A szívemet a torkomban érzem. Őrülten vágtázik, szinte már vibrál, hogy valahogy pótolja, amit ő sohasem fog tudni. A szédülésem új magaslatokra emelkedik.

Vagy ez csak a vég kezdete? Amikor bekebeleznek egy őrült és halálos, űrbéli keringő után.

Lassú, mélyen visszhangzó morgás hallatszik körülöttem, aztán hirtelen megérint. Paralizálva hagyom, hogy rám tekeredjenek a csápjai és a karjainak fogságába zárjon. Minden izmom pattanásig feszül, de ahol összeérünk nem vagyok egyéb, mint egy rongybaba. Nem merek ellenállni.

Így hátha nem fog annyira fájni. Bármit is csináljon.

A belső szemeim is lecsukódnak, az oxigénhiánytól pedig már minden nesz úgy hallatszik mintha messziről és víz alól szólna.

Végre egy kicsit eltompulok.

Távolról érzem, ahogy felemel és hátraszegi a fejemet és, hogy ezúttal, hála az égnek, nem halálos a szorítása.

Talán vígasztalnia kellene? Úgyis megdöglök így vagy úgy! Ez nem számít.

Aztán egyik kezével megragadja az arcomat és nyomást gyakorol az állkapcsomra. Mindenféle ellenállás nélkül engedelmeskedik neki a testem és a szám készségesen elnyílik a tenyere alatt.

Mentálisan felnyüszítek, de hiába sejtem mi jön, erre nem lehet felkészülni.

És valóban. Egy vastag nyelv tömi be a számat és csúszik le a torkomon teljesen lezárva a maradék légutamat, hogy az összeesett tüdőmnek esélye se legyen már a túlélésemért küzdeni.

A testem itt tanúsítja az egyetlen ellenállást, amikor önkéntelenül is rángatózni kezd. Az ujjaim tehetetlenül megrezzennek, próbálják teljesíteni a kétségbeesett agyi parancsot, hogy távolítsák el az invazív végtagot, ami meg fog ölni minket és a gyomrom is görcsösen összerándul. Öklendeznem kell, de nem tudok.

Hiába a sok parancs, egy sem ér célba, egy sem képes megakadályozni az Éjjeljárót abban, amit csinál.

Aztán ritmikusan pulzálni és tágulni kezd a nyelve végig a torkomban.

Fájdalmasan feszül az állkapcsom és a nyelőcsövem tőle, pláne amikor megérzem, hogy csordultig telik jeges folyadékkal, hogy aztán mindezt egyenesen a belsőmbe pumpálja.

Még hangot sem tudok kiadni, teljes némaságban kell végig tűrnöm az egészet. De attól, hogy a fizikai valóm képtelen rá, a lelkem hisztérikus önkívületben éli meg.

Annyira fáj! Miért nem halhatok meg csak úgy simán? Miért nem tudok legalább elájulni?! - Sikoltozom keserűen a semmibe az eszméletlenség határán.

"Mindjárt kész." - közli zavartalanul, de aztán némi szemrehányással fűszerezi a továbbit - "Majdnem teljesen kifogytál!"

Mégis miből? Szerencséből? Mert abból már aznap este, amikor megláttalak a körtefa alatt!