Az Éjszaka Ölén

32

Meglepetten lebiggyed az ajka és felszalad a szemöldöke egy másodpercre.

- Elég... egyedi. - dünnyögi, majd gyorsan hozzáteszi - De nagyon szép!

Felhorkantok és elfordítom róla a tekintetemet.

- Nos, igen. - köhhintek kettőt és megdörgölöm az orrom.

Enyhén kínos csend áll be, ezért lázasan töröm az agyamat, hogy hogyan tereljük a témát, de végül ő szólal meg előbb.

- Hány éves vagy?

Ezen fintorognom kell.

- Hát ha jól számolom, már lassan 25-. Nem, várj! - kétségbeesetten fejszámolok - Majdnem biztos vagyok benne, hogy 26 múltam nemrég!

A kuncogásából ítélve meglehetősen mulatágosnak tartja, hogy nem bírom számon tartani a saját koromat sem, pedig csak pár éve tart a szörny invázió. Bevallom még pár év és félek teljesen el is fogom veszíteni a fonalat.

- Ne röhögj, egybefolynak a napok! - fújom, de nem vagyok igazából mérges - Te?

- Én a 29-et töltöttem a télen. - válaszolja apró mosollyal.

Csodálkozó hangot adok ki.

- Kicsit idősebbnek tippeltelek volna. - mondom, az arcát és a mélyen ülő, beesett szemeit fürkészve.

Elhúzza a száját és furcsán néz felém.

- És ugyan mégis miért? A hangomból ítélve?

Majdnem lenyelem az átokverte nyelvemet.

- Igen! Kicsit. Nagyon mély! - hápogom, mielőtt utolérném magamat - És a lámpád fényében olyan-, hát na, öregnek tűnt az arcod!

Elfordul és egyetértően ingatja a fejét.

- Érthető, érthető. - dünnyögi mielőtt újra elmosolyodik - Nyugi csak szívom a véred. Nem nagyon szoktak leöregezni.

Erőltetetten felkuncogok, de közben az őrülten vágtázó szívemet próbálom csitítani. Újra merek levegőt is venni, de csak óvatosan nehogy feltűnjön neki, hogy egy kisebb szívinfarktuson estem túl. A beálló csendben pedig magamnak esek és ékesebbnél ékesebb szavakkal korholom magamat.

Az Istenért is! Nehéz lesz így a tudatlant játszani, ha már az első tíz mondatban leleplezem magamat! A normális ember nem lát a sötétben!

Percekig hallgatunk, de amíg én a levemben fővök, addig ő látszólag mélyen a gondolataiba merül. Ő is az első, aki ismét megtöri a csendet.

- Kérdezhetek valamit? - suttogja.

- Hm? - szétszórtan felé fordulok - Persze, mondjad csak!

Egy pár pillanat erejéig habozik, mint aki nem tudja, hogyan is fogalmazzon.

- Odakint... nemrég még volt az a szörny... az a nagy, tudod. - nyel egyet - Vagy lehet, hogy nem... De egészen biztos, hogy ott volt... talán érezted! Elég büdös. - teszi hozzá, mielőtt elhalkul teljesen.

Sejtem mire akar kilyukadni, és nem akarok arról beszélni, ha igen. De megvárom, hogy beigazol-e.

- Igen.

- Nos... - mély levegőt vesz - már egy ideje követ és-, egyszerűen nem tudom lerázni... - amikor megáll, biztatólag bólintok egyet, hogy folytassa, de persze nem ezt láthatja - Amikor rábukkantam erre a falura végre fellélegeztem, hogy itt majd egészen biztosan sikerülni fog, de... éj-éjt követve egyszerűen rám bukkant. Mindig, újra és újra!

A hangja zaklatottá válik és szaggatottan veszi a levegőt.

Lehunyom a szememet egy pillanatra és próbálom nem beleképzelni magamat a helyzetébe. Megvannak a saját sötét pillanataim, amikor nekem is egy hajszálon múlott csak az életem. A szörnyű emlékek, amik sokszor ébren tartanak éjszakánként, vagy az álmok földjén támadnak rám bosszúszomjas kísértetek módjára.

Egy kicsit a vállának dőlök, hogy érezze nincs egyedül, és hamar folytatja is.

- Napok óta nem tudtam miatta többet aludni egy-egy óránál és-... Már kezdtem feladni, érted? - a plafonra néz és sűrűn pislogva próbálja elűzni a szemeit elöntő könnyek hadát, kabátjának gallérja alól előbukkanó ádámcsutkája pedig zaklatottan szánkázik fel s alá.

Elrévedek üveges tekintettel, mert ez az érzés még túl friss emlékeket idéz bennem. Valóban csak pár órája történt minden? Abszurdnak tűnik.

- Elbújtam az egyik ház oldalában. Nem mertem világítani, hátha azzal még könnyebben rám talál, de így vakon nem tudtam, hogy hol tudnék bejutni. Vagy látni, hogy egyáltalán nincs-e bent valami más, még rosszabb...

- Értem... - lehelem egy újabb röpke csendben, csak, hogy mondjak végre valamit.

Felsóhajt, szipog és látványosan erőt vesz magán.

- Aztán hangokat hallottam és-... - elfintorodik - talán nem hiszel majd nekem, de mintha a maradék életkedvem is elpárolgott volna, azonnal meg akartam halni. Majdnem mintha megszállt volna valami sötét kilátástalanság. Véget akartam vetni a végtelennek tűnő szenvedésnek és fájdalomnak. Semminek nem volt értelme többé! - kifújja magát, de ezúttal nem tart szünetet - Mire észbe kaptam, már rohantam is a hangok irányába, hogy végre lezárhassam ezt a macska-egér játszmát.

Nem szólok semmit, de attól félek még elroppantom a fogaimat, amilyen erővel szorítom őket. Ugyanígy éreztem magamat.

Keserűen felnevet.

- Nem tudom miért, de ott nagyon elpattant bennem valami. Készen álltam mindenre. De amire visszabotorkáltam az útra a házak takarásából, immár teljesen felfedve magamat a szörny előtt, az érzés és vele együtt a bátorságom is egy csapásra elszállt. - maga köré fonja a karjait, mintha fázna, vagy attól félne, hogy ha nem öleli magát menten szétesik - Majd összehugyoztam magamat a félelemtől, de a szörny nem támadott rám. Elmenekült. - rám néz egy röpke másodperc erejéig a kifürkészhetetlen pillantásával - Meg sem állt egy pillanatra se, pedig napokig a sarkamban járt! Vadászott rám! És most csak úgy hagyta, hogy megússzam! - akaratlanul is felemeli a hangerejét, de még időben észreveszi magát és halk zaklatottsággal folytatja tovább - Egyszerűen nem értettem és csak bambán álltam, ott a sötétben. Majd megint mintha hangokat hallottam volna. De most emberit.

Felém fordul a révületéből és mintha valami ősi titkot ejtene ki ajkain, halkan a következőket rebegi.

- És egyszer csak ott voltál. Sértetlenül.