Az Éjszaka Ölén

53

De ezt ő nem tudja. Neki ez teljesen idegen, megfoghatatlan. Mégis milyen fajból származhat, ha egy ilyen 'alapvető' érzelemnek még a halvány fogalma sem létezik a tudatában?

Ez volna mindennek a hátterében? Erre megy ki az egész? Nem akar egyedül lenni? Nagyon régóta vár már egy olyanra, mint én? Mi a francért?! Ez baromság! Miért nem egy fajtársával van akkor inkább? Vagy akármilyen másik szörnnyel? Összebarátkozhatna lényegében már az első szembejövővel is, anélkül, hogy a testnedveivel etetné! Miért kell letuszkolnia a torkomon magát!?

Szó szerinti és átvitt értelemben is.

"Még mindig nem értem, mi a terved velem?"

Mert végső soron ez a millió dolláros kérdés.

"Kísérletezem."

Megmerevedek és hamar kiszökik az a kevéske vér is az arcomból, ami visszatért belém. Még pislogni sem pislogok, csak falfehéren bámulok magam elé. A mellkasából érkező füllesztő hő cirógatja az arcomat, mégis vacogok.

"Mi-?" - Kérdések tömkelege tódul az agyamba. A puszta mennyiségük megszédít. De most nem kell kérlelnem. Mondhatni megered a 'nyelve'.

"Különböző fajok, különböző világból." - Olyan tárgyilagosan közli ezt, hogy szinte hiányolom a hetyke legyintést, ami hozzá illene. "Nem sok jó alapanyagot találok. Már szinte lemondtam a nyeszlett fajtádról, amikor rád bukkantam, és a többséggel ellentétben te valahogy mégis ígéretesnek bizonyultál." - Izgatott kíváncsiság járja át, ahogy végigmér, nekem pedig horror kúszik fel a gerincemen az átható pillantásától.

"A többséggel ellentétben..." - Megszédülök, de nem tudom, hogy netán csak azért, mert kezdem elérni a határaimat a mentális kapcsolatunk mentén, vagy mert teljességgel gyomorforgató, amit feltár számomra.

"Ők általában nem élték túl már a legelső dózist sem."

Begörnyedek az újult erővel rámtörő hányingertől.

"Te az embereken-!!" - A számon át kell lélegeznem, hogy ne legyek rosszul. - "Rajtam kísérletezel!?"

Ismét végigmér, de most mintha az értéket keresné bennem, vagy a fajtámban.

"Nem vagytok egyediek."

Ezt tudom, valahogy gondoltam. De ahogyan ezt közli, az felér egy hatalmas arcul csapással. Semmik vagyunk neki. Játékszerek, amiken bármikor kipróbálhatja az elborult ötleteit!

"Te jó ég..." - A tenyerembe temetem az arcom. "Mit tettél?! De mégis miért?!"

Nem értem! Nem értem! Nem értem!

"Minden felfedezett, új világban megpróbálkozom az értelmesebb fajokkal." - Karmos kezével a lógó hajamba túr, felemeli és érdeklődve vizsgálja. - "Igaz, ritka a kompatibilis egyed" - Fájdalmas, ahogy a gubancokban megakadnak az ujjai, úgyhogy mielőtt kitépné tincsestül, közelebb tántorgok hozzá. Könnyes szemmel és gyűlölettől telve fogadom meg, hogy amint kiszabadulok a karmai közül levágom az egészet!

Aztán végiggondolom mit is mondott.

"Felfedezett... új világ?"

Vajon a szörnyek hirtelen megjelenésére gondol?

Égetnek a kérdések, de ebbe az apró, de nagyon is fontos részletbe pont nem megy bele.

"Itt te vagy mindeddig, aki a legtovább túlélte."

"Én?!" - Hátrahőkölök, és azonnal feljajdulok a fájdalomtól, mivel még mindig a hajammal játszik és esze ágában sem volt elengedni. Valami nagyon érdekes lehet rajta. Sziszegve visszadőlök a teste felé és egyik tenyeremet rászorítom a megtépett fejbőröm lüktető részét. Elvicsorodom és csendben elhordom pár nem túl szép dolognak. - "Mégis hányunkat ölted már meg így?"

Tudom, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt az érzéseim felett, de egyszerűen nem tudom meddig bírom már.

"Öltem?" - Kíváncsian elfordítja a fejét olyan madárszerűen, és megborzongok, amikor egy mentális csáp végigsimít rajtam, mert olyan, mintha egy hatalmas nyelv nyalta volna végig a torkomat és a mellkasomat. Megrázkódom az undortól. - "Tombol benned a harag. Miért? Miattuk? A saját testük gyengeségébe haltak bele." - Képes mindezt olyan nemtörődöm őszinteséggel mondani, hogy még felháborodni sem tudok, mert azonnal leteper a véleményének passzív érzelmi hulláma. Szerinte ez egyáltalán nem nagy dolog. - "Én, személyesen, ritkán ölöm meg a tesztalanyaimat. Nincs értelme."

De előszeretettel kínzod meg őket mi?! A fejéhez akarom vágni, belepaszírozni abba a füstös koponyájába, hogy mégis milyen fájdalmat képes okozni, csak mert úgy tartja kénye-kedve!

De nem akarom többé átélni a haragját. Úgyhogy hallgatok és hagyom, hogy a bűntudat pokoli lángjai mardossák a lelkemet. "Ez egy kész rémálom!"

Végre elengedi a hajamat, úgyhogy kapok a lehetőségen és hátrálok egy keveset, közben továbbra is bosszúsan törölgetem a könnyáradatot, ami folyamatosan ellepi a szemeimet. Képtelen vagyok abbahagyni. A tudat egyszerűen letaglóz, hogy mindössze ennyik vagyunk. Kísérleti patkányok. Ő pedig csak mondja és mondja. Most az egyszer, amikor még örülnék is neki, ha befogná, ha hagyna időt megemészteni ezt az orbitális info bombát, amit oly készségesen pottyantott a fejemre.

De nem. Ehelyett szinte monológba kezd!

"Ellenben Te! A szervezeted egyenesen szomjazik az esszenciára. Úgy issza magába minden sejted, mintha erre született volna! Vágyik a hatalomra."

Megint kinyújtja az egyik kezét, de amikor rémülten elrándulok előle, rámered a tenyerére, a karmait próbálgatja, majd inkább leereszti és helyette közelebb hajol, hogy kinyújtsa a foszforeszkálós nyelvét. Ha lehet még jobban hátrafeszülök, de a csápja még mindig a derekam körül van, és nem engedi, hogy megszökjek az invazív szerve elől.

"Én nem-..." - Kitágulnak az orrcimpáim és keményen összeszorítom a fogaimat, és az ajkaim is egyetlen vékony vonallá préselődnek össze. - "Miért lettem a kísérleti patkányod?!" - Próbálom elterelni a figyelmét, mielőtt megint lepaszírozza a torkomon azt a gusztustalan nyúlványt! - "Miattam voltál ott a táborban aznap este?!"

De most csak szerencsére a könnyeimre pályázik. Akár egy kígyó, végig cirógatja a nyelve végével a könnyáztatta arccsontomat és különös, egészen emberszerű hümmögést ad ki.

"Nem." - Visszarántja a szájába. Én komolyan nem értem, hogyan fér el egy ekkora nyelv odabent. - "Véletlenül bukkantam arra a helyre. Szimplán visszatértem a vándorláshoz, miután pár napra rá, hogy megkapta a második adag esszenciát, kimúlt a legutóbbi alany is."

A legutóbbi... Ösztönösen próbálom elzárni magamat az emlékeitől, hogy véletlenül se lássak egyetlen kíntól eltorzult arcot se. Addig jó, amíg nincs hova tennem, amíg hihetem azt, hogy ez is csak egy történet. Inkább szabadjára engedem a fantáziámat, hogy vajon milyen ember lehetett. Hogyan találkozott vele? Volt-e családja, barátai, vagy akárki aki most legalább siratja. Vagy olyan volt, mint én. Magányos, zárkózott és emiatt nagyon hamar számkivetett.

"Hogyan?" - Nem tudom mire kérdezek rá pontosan, vagy, hogy mire nem. Ég bennem egy különös vágy, hogy megtudjak bármit is arról a szerencsétlen emberről, aki az elődöm volt.

Az Éjjeljáró viszont máshogy érti a kérdésemet.

"Szétestek a szervei. Kár érte. Ígéretesnek tűnt, jóval erősebb volt a korábbiaknál, könnyedén átvészelte a kezdeti fázist is." - sóhajt - "Igazán kár."