Az Éjszaka Ölén

46

Tudatosul bennem az, hogy egy cseppet sem lennék jobb náluk, és az, hogy ha így folytatom, nem fog sok kelleni, hogy én is egyfajta igazi szörnyeteggé változzam.

Mégis, valahogy annyira nem izgat a helyzetem súlya. Inkább csak elgondolkodtat és pont, hogy új válaszokat ránt a felszínre.

A szörnypokalipszis kitörése után kétlem, hogy maradt olyan ember, aki nem sínylette volna meg az egészet, de mint mindig ebben is vannak mértékek. És mindig van olyan, aki a rövidebbet húzza, amíg más, a viszonyokhoz képest szinte megússza a legrosszabb részeit. Persze értem én, hogy mindenki a saját szintjén szenved. Viszont ilyenkor, amikor két, merőben eltérő sorsú ember találkozik össze, majd elmondják mi mindent is éltek át, hogy aznap ott állhassanak a másik előtt, az lehet csak igazán szemfelnyitó. Mert én tudom magamról, hogy abban a szituációban, szörnyerő nélkül hamar meghaltam volna. Méghozzá valószínűleg csak sok fájdalom és szenvedés után.

Egyfajta magas tisztelet ébred bennem Erik iránt. Hiszen, akármi is történt vele, túlélte, és egyben jutott ki. Persze lehet, hogy simán elengedték, de ez nem változtat a dolgon. Egyedül a vadonban éppen elég nehéz, pláne, hogy szegényt még a zombilény is kipécézte magának.

Nekem ezzel ellentétben sokkal könnyebb sorsom volt mindeddig. Hamar, biztonságos tábort találtam, embereket akiknek volt némi kedves szava is hozzám, nem kínoztak, nem bántottak. Persze voltak jobb és rossz napok, meg emberek akiket jobb volt messziről elkerülni, de hol van mindez Erik tapasztalataihoz képest?!

Megrászkódom, ahogy gondolataimba merülve szó nélkül követem a férfit, miután megunta, hogy rám vagy bármilyen reakciómra várjon. Egyelőre nem is folytatja a történetet, érzem, hogy ő is mélyen gondolkodóba esett, amit nem bánok igazán. Van min rágódnom és bőven van mit átértékelnem magamban.

Eddig talán tényleg csak túl kényes voltam és nem tudtam mást igazán, mint félni és nyafogni. Szinte egy burokban éltem az életemet, amíg aznap éjjel az őrtorony tetején meg nem pillantottam egy csillagleples árnyat, aki megváltoztatta mindezt.

Hiszen, ha az Éjjeljáró nem teszi velem akkor azt amit, akkor az ilyen rohadék emberek-... nos, megtehetnék velem is mindazt, amit Erik csoportjával. Én is járhattam volna úgy.

Nem értem, hogyan nem fogtam fel mindeddig, hogy amit kaptam nem egy átok, hanem egy hatalmas ajándék!

És ez változtatja meg, talán véglegesen, hogy hogyan gondolok Ő rá. Annyi új képességet szereztem, ami mind a túlélésemet szolgálja. Erőt adott, szó szerint erőt, hogy megvédhessem magamat. Nem mondta el, talán tényleg nem is tudta volna, és okozott éppen elég fájdalmat is, de-...de. Ott a de. Mindig is ott volt, csak elvakított a saját sebeim nyalogatása és az önsajnálat. Hiszen semmi sincs ingyen, mindennek ára van és igaz, hogy nem kérdezte meg akarom-e, mára már azt mondom, jó, hogy megvan bennem ez a szörnyerő.

Az is lehet, hogy csak egy kezdetleges Stockholm-szindróma az, amit érzek jelenleg iránta, de nem vonhatom tovább kétségbe, hogy hála neki rengeteget fejlődtem. Bátrabb lettem, önállóbb és magabiztosabb. Jó dolgokra is fel fogom tudom használni a képességeimet, hiszen ennek az erőnek köszönheti még Erik is az életét, és számtalanszor húzott már ki a csávából.

Reménytől borul virágba a szívem kopár kertje és a régi-új ötletek csak úgy tódulnak az elmémbe. Talán tényleg nem lenne olyan ördögtől való, hogy szörny enciklopédiát készítsek, amit aztán megoszthatnék másokkal, vagy hogy Erikhez hasonló emberekből kovácsoljunk összetartó közösséget és letelepedjünk valahol, amit ugyanolyan biztonságossá tehetnénk, mint az én régi táborom volt! Én ott lehetnék, mint elrettentő erő a szörnyek többsége számára, így a munkálatok sem kerülnének emberáldozatokba. Kellene idő hozzá, de-

Minden olyan lehetne, mint régen!

Olyan, hogy nem kellene az embereknek a nap minden egyes percében rettegni. Hogy nem kéne lemondani például a zene öröméről, attól tartva, hogy mennyi szörnyet vonz majd oda egyetlen dal. Annyi, de annyi minden lehetne egy biztonságos közösségben, ami mára már merő luxusnak számít! Tudnánk rendesen földet művelni, tarthatnánk tyúkokat és haszonállatokat, hogy mindig legyen tartalék élelmünk és ne kelljen senkinek sem éheznie, vagy a futóknak az életüket kockáztatnia egy nyamvadt halkonzervért se.

Maga lenne a paradicsom! Meglehet, egy erősen nyamvadt, penésztől pihés és rothadástól bűzös kosárban. De, ha rájönnék, hogyan lettem ilyen, vagyis mi tett pontosan ilyenné, ha netán tovább is tudnám később adni-! Az emberiség sorsa még jóra is fordulhatna!

Széles mosoly terül el az arcomon és mintha a világ is kicsit kiszínesedne a gondolataimra. Egyszerűen nem bírom abbahagyni a tervek szövögetését, hiszen végre van valami cél előttem, így szórakozottan kapom fel a fejemet Erik hangjára.

- Minden rendben nálad? - kérdi óvatosan, de én csak értetlenül pislogok.

Megint olyan kifürkészhetetlen a tekintete és valahogy furcsán viselkedik. Lemaradt tőlem.

- Miért állsz olyan messze? - Körbenézek, de a Kissárkány jóval előrébb, az utca jobb oldalán van és elmélyülten szaglássza az egyik ház bejáratát. Nem miatta távolodott el. Összeráncolom a homlokomat. - Valami baj van?

Némán szemezünk egy kínos pillanat erejéig, majd vállat von.

- Nem tudom, te mondd meg. Kettőnk közül te viselkedsz egyre különösebben.

Értetlenül hátradöntöm a fejemet és felhorkantok.

- Én? - próbálok olyan hangszínt megütni, ami nem ad túl nagy gyanúra okot, de elég az arcára néznem, hogy tudjam, nem veszi be. Elkomorodom. - Kifejtenéd bővebben? Mégis mit tettem vagy mondtam, ami olyan "különös". - dacosan összefonom a karjaimat a mellkasomon.

- Valami van veled. Nem tudom megfogni, hogy mi, de valami nem kerek veled, amióta csak találkoztunk. - Már nyitnám a számat, hogy ha most komolyan azt akarja ezzel mondani, hogy buggyantnak hisz, akkor ahhoz lesz egy-két szavam nekem is! De belém fojtja a szót egy nyomatékos pillantással. - Olyan... olyan furcsa melletted lenni.

- Miért?

- Nem tudom! - Széttárja a karjait és fúj egyet. - A kisugárzásod, vagy nem tudom. Olyan más, és-... - reszketeg levegőt vesz - láttam ahogy,... ahogy a szemed-...

- Mi van a szememmel? - suttogom halálraváltan.

- Elsötétül néha. Vagyis... mintha tintát cseppentenének rá. Kavarog meg nyújtózik benne a sötétség, mint valami fekete amőba. - Az arcán piros foltok jelennek meg, ahogyan kezdi felzaklatni magát és megérzem a félelem keserű szagát. Még annyi időm sincs, hogy felfogjam, hogy megint bővült a képességeim tárháza, amikor hadarni kezd. - Próbáltam meggyőzni magamat, hogy csak képzeltem, hogy csak a szemeim járatták velem a bolondját, vagy valami, de-... De az előbb is-! Már nem tudom azt hinni, hogy csak káprázott a szemem!

Ösztönösen lép egyet hátra és bal kezét maga elé vonva markolja a jobb alkarját.

"Fél tőlem." - döbbenek rá és ennek súlya megrökönyít. Elkínzottan figyelem, ahogy próbálja megfogalmazni a mondandóját.

- Megint láttam. Teljesen elsötétült a szemed és-, és most még a kezeid is-! - dühösen összeszorítja az állkapcsát és szinte felmorran. - Nem vagyok őrült! Tudom, hogy mit láttam! Tudom, én nem-...vagyok őrült... - Megint hátrál pár lépést. - És ha nem én vagyok a dilis akkor neked van valami bajod!