Az Éjszaka Ölén

36

Nem jön szó a számra. Csak tátogok, mint a horogra akadt hal a vödör vízben és épp olyan merev, kiüvegesedett pillantással bámulom a döbbent önarcképemet, mint egy lesokkolt ponty.

"Hogy lehetséges ez?" - szajkózom újra és újra, válasz után kutatva, de csak egyre mélyebbre zuhanok a rejtélyek örvényében.

Fel sem tűnik a hangos, méltatlan siránkozás, ami elhagyja a sárkányka torkát, miután a karjaim felmondják a szolgálatot és erőtlenül hanyatlanak vissza a törzsemhez.

Mintha rövidzárlat érné az agyamat, minden külső inger kizárásra kerül és csak a történtekre fókuszálok. Újrajátszom az eseményeket az elejétől a végéig és még a fájdalmasakat sem hagyom ki. Még akkor sem állok le amikor úgy érzem, hogy menten kikaparom a fejemből a parazitát, hiszen elég csak rágondolnom, hogy rosszul legyek.

Már ha egyáltalán valódi és tényleg ott van...

De nem. Az lehetetlen! Egyszerűen túl igazi, túl élénk volt minden, hogy hazugság legyen!

Kizárt, hogy csak képzeltem az egészet!

...Vagy az Éjjeljáró tényleg csak belemászott a fejembe és elhitette velem, hogy-?

Megmagyarázná miért éltem túl... És a célját kétségkívül elérte vele, hiszen rettegek, hogy bármikor visszatérhet és magával vihet, vagy akármi! Tényleg bármit megtehet velem, mert semmi esélyem sem sincs ellenállni!

De annyira dühös volt...

Tényleg beérte volna csak ennyivel? Elég volt neki egy "kis" mentális terror? Gondolta, hogy mindezt majd szépen követi a félelem és az engedelmesség a részemről, mi?

Nem rossz következtetés, ami azt illeti. Majdnem mindkettőt elérte, leszámítva a kis öngyilkos akciómat, ami persze kudarcba fulladt. Arra bezzeg felkapta a fejét és odafigyelt. Kidugta a mocskos pofáját a falon, hogy az első sorból láthassa ahogyan felsülök!

Végre pislantok egyet, és a tükörképem velem együtt mozdul.

Igaz is. Mit is üzent az Éjjeljáró a szörnnyel kapcsolatban mielőtt feldühítettem?

"Téged már nem merne megtámadni."

Igaza lett... én pedig magamra haragítottam azzal, hogy neveletlen gyerek módjára követelni kezdtem a magyarázatot, ahelyett, hogy megpróbáltam volna türelmes lenni! És tessék, most itt tartunk! Konkrét válaszok helyett már a megtörtént eseményeket is megkérdőjelezem és kevesebbet tudok az új testemről, mint valaha!

Reszketeg levegőt veszek és amikor kifújom érzem, hogy ha azonnal nem ülök le, el fogok ájulni pillanatokon belül. De akárhogy próbálom, nincs erőm hozzá, olyan mintha elvesztettem volna a testem felett az irányítást és most megint csak egy passzív elszenvedője vagyok az eseményeknek.

Hagyom, hogy a látóterem szélén hömpölygő sötétség feleméssze a maradék fényt is és koromfekete leplet húzzon a szemeimre. Tompán, mintha víz alól hallanék egy hangot, ami a nevemet kiáltozza, de a mindent beborító sötétség megbénít. Nem tudok megszólalni, nem jutok levegőhöz hiába kapkodok csak legalább egy aprócska megváltó korty után is, minden hasztalan.

Szinte biztos, hogy valamikor el is terülök a padlón, de nem érzem a testemet, hogy tudjam mikor.

Csak egy kis oxigénre lenne szükségem, csak egy tüdőnyire és esküszöm összeszedem magam! De mintha az összes kiveszett volna a világból... vagy én vagyok rossz helyen? Ilyen lehet az űrben kimerevedve megfagyni. Lebegni a sötét kozmosz ölén, miután az utolsó csillag fénye is kihunyt és nem maradt semmi csak a csend, a mozdulatlanság és a rideg valóság.

- CAS! Úristen! Lélegezz már!!!

Mintha villám csapna belém, egy hatalmas ütés éri az arcomat és ahogy lassan visszatér az élet a kimerevedett testembe végre megérzem a felkarom fájdalmas szorítását és a fejem billegését, ahogy vadul ráznak.

- Az Istenért! Legalább pislogj! Mi bajod van?? - üvölti a pánikba esett hang.

Közel van. Érzem az arcomon a nyála fröccsenését és a leheletének keserű szagát, de még mindig olyan, mintha víz alól vagy egy doboz mélyéről kiáltozna.

Engedelmesen lehunyom párszor a szemeimet, de mindegy, hogy nyitva van-e vagy sem, mert a kép nem változik. Mindent kitölt az a bizonyos üres sötétség, ami egy kicsit sem hasonlít egy csukott szemhéjra vagy éjszakai szobára. Nincs se kezdete se vége, hatalmas és hiába próbálom megérteni, hogy hogyan lehet valami egyszerre ennyire iszonyatosan tömör és üres is, az agyam képtelen felfogni. Csak azt tudom, hogy nem érzek felőle ártó szándékot, se azt, hogy veszélyt jelentene rám, sőt inkább egy apró részem oda vágyik. Egyesülne vele.

Még két sajgó pofon ér amire sikerül utolérem magamat és távolodni kezdek a sűrű feketeségtől, majd végre valahára levegő után kapok. Szó szerint egy percig csak iszom magamba a finom friss oxigént, mielőtt helyrejön a légzésem annyira, hogy enyhül a szédülésem.

A férfihangra koncentrálok, ami azóta is folyamatosan beszél hozzám és ezúttal fel is ismerem.

- Erik... -lehelem mozdulatlan ajkak közt.

Fellélegzik és végre valahára lazít a karjaimra mért vasszorításán, de csupán annyi időre, hogy még magasabbra rántsa a vállaira felpolcolt lábaimat.

Viszont amint elenged, a felsőtestem élettelenül hanyatlik vissza a padlóra.

- Mi a kurva élet folyik itt?! - szűköli és már már a bokámnál fogva felemel, hogy elég vér jusson a fejembe - Szedd össze magad! Hallod?!

Lüktet és feszít a halántékom, mintha légkalapácsot vernének a koponyám belsejében ezért csak fájdalmas nyöszörgésre telik tőlem, de végre rendesen becsukom a szemeimet.

Hallom, ahogy nyugtatgatja magát, mintha nem is én hanem ő lenne hirtelen ilyen indokulatlanul szar állapotban.

- Oké, - fúj egyet - oké! Minden rendben lesz! - ismét fúj egyet, de ezúttal elnyújtja és hangosan nyeldekel.

Az arcához feszülő lábfejemen érzem, hogy bólogat is mellé és, hogy lágyan remeg. Tovább motyorászik, de nem nagyon tudok értelmes szavakat kivenni belőle annyira összemossa őket, de valami olyasmit ismételget, hogy "csak képzeltem".