Az Éjszaka Ölén

61

Nem olyan nagy, mint gondoltam, de tudom, hogy nem ez az egyetlen a világon, eltérhetnek a méreteik. Ez meglehetősen keskeny és aligha nagyobb, mint egy átlagember. Akár egy színpompás dárda, amely a világok közötti rétegbe ékelődött, mintha maga lenne az Excalibur. A látványa semmihez sem fogható, és egyenesen csontvelőig maró félelem fog el, pedig kápràzatos jelenség. Olyan, mint valami igazán hatalmas természeti katasztrófa, ahol kénytelen vagy csodálni a természet mértéktelenül gyönyörű pusztító erejét, de rettegsz is, hiszen ez a jelenség tömérdek ember, köztük a te és szeretteid halálát is jelentheti.

Mindkét oldal rendületlenül küzd a terjeszkedésért, így egy örökké kavargó, hömpölygő majd újra összecsapó csata rajzolódik ki a lelki szemeim előtt. Egészen elvarázsol, már már megbabonáz és hipnózis alá vet. Egész nap el tudnám nézni, de a tudat, hogy milyen horrort szabadít majd ránk ez a veszélyesen gyönyörű, élettérért való háború, magamhoz térít, akár egy jeges zuhany.

Ha az Éjjeljáró igazat mondott, akkor mindenképpen a mi világunk fog veszíteni.

Felhevül az arcom és gombóc nő a torkomban. A szemeimet makacs, elsiratlan könnyek kezdik szúrni. Veszteség járja át a lelkem, pedig még be sem következett. A gyász mégis letaglóz.

A tagadás viszont még erősebben. Nem hiszem el, hogy ez visszafordíthatatlan folyamat lenne! Nem vagyok hajlandó rá! Összeszorítom az állkapcsom. Ez így nem mehet tovább, tennem-, tennünk kell valamit ellene! Mély levegőt veszek, majd határozottan kifújom.

Majd akkor fogom gyászolni a világunkat, ha valóban bekövetkezik a halála! Addig nem vagyok hajlandó feladni a reményt! Információra van szükségem. Tudni akarom mi történik, miért és, hogy mit lehetne tenni ellene, mert mindig van egy másik út!

Kiengedem az ökölbe szorult kezeimet. Egy kicsit talán reszket, de ura vagyok önmagamnak és hamar teljesen le is higgadok. Minden intelem és rossz érzés ellenére kilépek az ajtón és lassan elindulok az erdő felé. Tudom azt mondtam, hogy nem leszek ilyen balga, de a lehetséges választ itt fogom megtalálni, nem máshol.

Akár egy óvatos őzgida, lassan osonok, a legkevesebb zajt csapva. Bár nem látni se szörny se állat jelét, a vörös vészvillogó megállás nélkül szirénázik a fejemben és amikor elhagyom a fák első sorait hirtelen összezárul mögöttem a világ. Tudom, hogy kelepcébe kerültem.

Légszomj tör rám és zsongani kezd az elmém. Térdre rogyva, négykézláb hiperventillálok. Teljesen megbénít a félelem, hol hüppögök, hol oxigénért küzdök, hol sikoltok, hol-

Bök, bök.

Egy vékony, indák és törékeny ágakból álló fehér növényke bökdösi meg a combom szélét. Alig érzem, de sikeresen magamhoz térít a rémálomból, ami eluralkodott felettem.

- Mi...? - elfúlik a hangom. A fejem zsongása félő, hogy ismét aláránt, mint a hajnali álom, de amint kezd összecsúszni a szemem, megint megbök a növényke. Ezúttal erősebben.

Megrázom magamat és durván az ajkamba harapok, hogy a fájdalom észnél tartson. Vért érzek, de nem hagyom abba, amíg ki nem tisztul az elmém.

Eközben a lény előre kúszik apró indáin keresztül és egyik friss hajtását az alkaromra tekeri. Nem merek hangosan megszólalni, így ismét a bennem rejlő erő felé fordulok válaszok reményében.

Megbökdösöm a tudatot, ami oly aggasztóan beleolvad a környezetébe.

"Mi vagy te?" - próbálkozom, de nem is igazán tudom mire számítsak.

Határozottan nem arra, hogy válaszol ez a csokor gaz.

"Gyermek..." - Olyan ősöreg kimerültség tapad a gondolathoz, amit csak egy egész életet leélt lény képes sugározni. Éles ellentétben az apró zöldfülűvel, aki éppen mászókának használja az alkaromat.

Ennek ellenére felismerem, mégha a döbbenet le is taglóz.

"Nyírfa? Tényleg te vagy az?"

A válasz várat magára és mire elér hozzám, a kis növényke teljesen feltornázza magát a testemre.

"Egy...része..."

"Mi történt veled?! Hol a tested?"

Felegyenesedek és kitartom magam elé az indákkal körbefont alkaromat, mintha sasmadarat tartanék a kezemen, nem pedig egy másvilági szörnyet.

"Elpusztította... nem sok maradt már." - szinte fizikailag érzem, hogy mennyire kimeríti még ez a beszélgetés is. Én is ilyen voltam még nemrég? Egy élettel ezelőttinek tűnik az az időszak...

"Az Éjjeljáró." - Összeszorítom a fogamat. Hát hogyne! - "De ha megölte a tested, akkor hogyan-? - hezitálok, gondolkodom - Azért, mert növény vagy?"

Helyesel, és a válasza ezzel együtt azt is sejteti, hogy valamit szórakoztatónak talál a kérdésemben, de nem tér ki rá. Helyette folytatja.

"Sok klónom volt, de már majdnem mindet sikerült felkutatnia."

Elkerekedik a szemem.

"És ha mindegyiket elpusztítja, neked is véged?" - tippelek némi aggodalommal. Egyáltalán nem ismerem, de ő az egyetlen szövetségesem az Éjjeljáróval szemben.

Megszorít a növényke és egy indája megcsiklandozza a felkarom. Úgy néz ki, mint egy ágas bogas futónövény, ami kilépett a cserepéből. Csak nincsen gyökere. A vékony törzse fehér, akár a nyírfának, de a friss hajtásai, amelyekkel most is serényen kapaszkodik, zöldek. Azt se mondanám meg róla, hogy élőlény és nem egy út szélére kivágott gaz, nemhogy annak a hatalmas kéreg-koronás lénynek a 'klónja'.

"Nem, amíg nem tudja meg, hogy hol van az anyatest." - válaszolja nem kevés büszkeséggel.

Felhorkantok.

"Miért érzem úgy, hogy egy jó ideje macska-egér játékot űztök egymással?"

Megint eltelik némi idő a válasz előtt. Mintha pár perces szendergésből riadna mindig.

"Ő vándorol, mi követjük. Ott teszünk keresztbe neki, ahol csak tudunk."

Sötét káröröm kúszik egy vigyor képében az arcomra.

"És pontosan ezt hogyan is teszitek?"

"Gyenge..." - apró szendergés - "Ez a test túl fiatal, nem tudom-..." - Türelmesen várok, de ahogy telnek a percek már majdnem feladom, mielőtt ismét felsejlik a tudatának tétova jelenléte. - "Látogass meg, odaát... és elmondok mindent. Azt is, hogy hogyan... ölheted meg." - Üzeni utoljára, mielőtt mély álomba szenderedik.