Az Éjszaka Ölén

70

A fogaimon át szűrve a levegőt, rájuk fókuszálok.

Ha lenne erőm felhorkantanék, mert szokás szerint igaza van. Tompán, de azt hiszem érzek a vékony csápokon keresztül valamit, szóval valahogy tényleg hozzám kell, hogy tartozzanak.

Bár nem értem, hogy honnan a viharból kerültek ide!

Az viszont kétségtelen, hogy nem én irányítom őket. Legalábbis nem tudatosan. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy ha akarnám se lennék képes rá. Ahhoz túl sokan vannak és emellett mind mást csinál! Még dobolni se tudtam megtanulni soha, mert az agyam az istenért se bírta szétválasztani a mozdulatokat, pedig ott aztán csak a két kéznek és lábak-nak kellett volna külön dolgoznia! Akkor ennyi új végtagot mégis hogyan tudnék irányítani?!

Nem uralom őket. Szimpla ösztönösséggel mozognak, mint ahogyan az ember karja hárításra lendül amikor eltaknyol. Védelmeznek amitől csak tudnak, mert képtelen vagyok elmenekülni attól a valamitől ami folyamatosan bánt, és ez teljesen kiszolgáltat más szörnyekkel szemben.

Viszont tudom, hogy ha nem teszek ez ellen valamit, az Éjjeljáró tényleg képes és letépkedi egyesével mindet. És ha mégiscsak hozzám kapcsolódnak, akkor nem akarom elképzelni, hogy az mekkora fájdalommal járna!

"M-megpróbálom!" - nyögöm, de ezt könnyebb mondani, mint csinálni.

"Igyekezz!"

A türelmetlensége ellenére akármit is matat a sebesült lábamnál, használ. Szép lassan, de csökken a korábbi pusztító fájdalom és tompa zsibbadás veszi át a helyét.

Nem nyitom ki a szememet, jobb ha nem látom a szétrongálódott lábamat, se, hogy ő mit művel pontosan. Elég lesz majd szembesülni mindennel miután túléltem ezt a rémálmot!

A belső világomba csöppentem a tudatomat és az új, különös végtagok eredetét kutatom. Segít, hogy idebent valahogy közel teljesen el tudok határolódni a kinti világtól, és alig érzem a fizikai testemet. Bár már az is csoda, hogy képes voltam belépni ide, annak ellenére ami odakint zajlik. Az elmém kitisztul és élesebbé válik, ahogy leesnek a mentális láncaim.

Hamar rálelek a csápokra, ugyanis a jelenlétük teljesen felkavarta a korábban békés és rendezett, apró galaxisomat. Amilyen vadak odakint, hasonló intenzitással csaponganak idebent is, de persze nem úgy néznek ki, mint a valóságban, sőt igazából rendes alakjuk sincs. Inkább afféle sötét fellegek borús kavalkádja, ami egy kaotikus vortexként torzítja a világom képét.

Már értem mi történik. Nem akar rosszat, hiszen ez is én vagyok, hiába származik az Éjjeljárótól, ez az erő már az enyém, és ösztönösen meg akarom védeni magamat.

Mindeközben odakint a csápok megremegnek, majd hirtelen torpannak meg az ellenségük felszabdalásában. Nem mozdulnak többé, de reszketnek valahányszor fájdalom hasít belém.

Mire kinyitom újra a szememet már kövér izzadságcseppek tarkítják a homlokomat és áztatják a tarkómnál a hajamat. De már csak az utolsó vasfogsor tart fogságban.

Amint a sötét, segítő kezek érintik, elakad a lélegzetem és az égre vicsorgok!

- Mmf

"Súlyosan roncsolódott az ízületed." - közli a szörny, majd hirtelen szétfeszíti a csapdát.

Felsikoltok. Erre újabb, rémülten csipogó madarak röppennek fel egy közeli bokorból. Talán verebek voltak.

"De nem kell amputálni." - folytatja kritikus szemmel.

Óvatosan megemeli a lábamat, hogy kihúzhassa alóla az átkozott csapdát, és ekkor látom meg, hogy milyen állapotban van a lábam. Az Éjjeljáró szavai hamis megnyugvást hoztak, mert elég egy pillantás, hogy elszörnyedjek.

A lábszáram tetejétől kezdődően minden kisebb, nagyobb darabokban csak úgy szimplán lifeg.

Az első reakcióm az az, hogy ez nem valós, ez ahhoz túl szürreális. Az nem egy végtag, hanem egy cafat hús. Annyi maradt belőle. Az ott... nem az én lábam... az nem lehet!

Az ájulás pengeélén táncolok, de mégsem bírom eltépni a tekintetemet róla. Bámulom, mintha arra várnék, hogy valaki majd előugrik és közli, hogy: Vágás! Ennyi! Szép munka volt srácok, megvan a felvétel! - aztán felkapja a cafatot, mintha csak egy hiper realisztikus filmes kellék lenne, én pedig végre lehúzhatom a zöld térdzoknit az ép testemről, és minden szépen visszaállna a régi kerékvágásba.

Ezzel szemben, mintha észre sem venné a szépen lassan beálló sokkos állapotomat, az Éjjeljáró zavartalanul folytatja a diagnózisomat.

"Pár napig viszont kellemetlen lesz, nem hiszem, hogy rá bírsz majd nehezedni, de nem probléma. Majd viszlek, amikor szükséges."

Hogy... mi?

Pislantok kettőt, majd hitetlenkedve felé fordulok. Zsong a fülem és a világ olyan mintha víz alól hallatszódna.

- Hogy érted, hogy nem kell amputálni? - lehelem megrökönyödve és a sebesülés felé biccentek - Úgy néz ki, mintha átmentem volna rajta fűnyíróval...

Mintha nem lenne elég oxigén a levegőben hiába töltöm meg újra és újra a tüdőmet vele

- Van ahol szinte csak a bőr— - Elcsuklik a hangom.

Közelebb hajol hozzá, hunyorít, majd morran egyet.

"Túlzás. Meg fog gyógyulni." - nincs semmi kétség a hangjában. Az oldalamhoz lép, majd tőle szokatlan gyengédséggel tárja ki a karjait, hogy felkanalazhasson a földről. - "Teszek róla."

Felsírok amint megmozdít, olyan pokoli kín jár át. Még a csápjaim felett is elvesztem az uralmat, amik így számtalan helyen döfik át a combját és a mellkasát, mégsem enged el, csak bosszúsan felszisszen és megkétszerezi a lépteit.

Hamar bevisz a házba, ahol egy porlepte ágyra tesz le és óvatosan kipárnázza a térdemet, majd aztán elrendezi alatta a sérült lábamat és lefejti rólam az átvérzett, szakadt ruhadarabjaimat.

Én, azt hiszem valahol két, vértől és kosztól mocskos textildarab kihúzása között végre valahára elájulok.