Az Éjszaka Ölén

58

Végre visszatérnek az emlékeim, a saját érzéseim és vágyaim-, újra önmagam vagyok. És erősebb, mint eddig valaha.

Látni akarok, így hát szemem lesz, szólni akarok, így hát szám lesz, járni, hallani és érezni is akarok, így hát testem lesz.

Nyújtózom, és megcsodálom a világomat, ami körülvesz, és a saját hatalmamat, ami kitölti a kozmikus mindenséget.

Emlékszem, hogy jártam már itt egyszer, itt a fenti világban, csak akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez valójában nem odakint van. Ez nem az igazi világűr, hanem a saját belső világom, ami velem, ezzel az új énemmel együtt született meg.

Megpördülök, hogy magamba igyam a gyönyörű galaxisok és kozmikus felhők káprázatos látványát, és a gázóriások és megannyi csillag fényében fürödve felfedező útra indulok. Hiszen végre rájöttem, hogy én itt itthon vagyok.

Ugyan a sötétség itt is jelen van, de ez egy teljesen más fajtája, egy cseppet sem baljós. Nem utasítja el a fény semmilyen formáját, hanem harmóniában, vele együtt tökéletes egyensúlyban létezik. Ez oltalmaz, véd, takar és kiaknázatlan erőt sejtet. Míg az az ellenséges csak pusztítani képes.

Túléltem a próbát. Habár talán nem is igazán az volt, csupán én gondoltam annak.

A különös lázálmot az idegen lényekkel viszont nem tudom hova tenni, de szörnyen rossz érzés kap el, ha csak rágondolok, így hamar eltávolodom még az emlékétől is.

Inkább ez az új erő köti le a figyelmemet. Mindent tudni akarok róla, és teljesen a magamévá akarom tenni. Ezért hát ellézengek még idebent egy ideig, mit számít még egy kis idő, ha már így is ki tudja mennyi telt el odakint. Ez, most úgy érzem mindennél fontosabb.

Ahogy keringek minden egyes pillanattal magabiztosabbá és határozottabbá válok. Olyasfajta nyugalom jár át, ami csak azoknak adatik meg, akik minden és mindenki felett, a piramis csúcsán állnak. Még a rigidnek és darabosnak érzett első gondolatok, mozdulatok és a bizsergető életerő is mind meglágyul és összeivódik az új énemmel. Soha nem érzett, saját, valódi hatalom jár át.

Tudom, hogy lassan nem marad több dolgom idebent és vissza kell térnem a kinti világba. Hiszen mi van ha veszély les a fizikai testemre? Elmosolyodom, mert tudom, hogy ha így lenne, már érezném. Az ilyesmi már nem igazán lephet meg, hisz kiismertem magamat és feltérképeztem a jelenlegi határaimat.

És alig várom, hogy kipróbáljam a leendő ellenségeimen a képességeim tárházát.

Már csak egyetlen hely maradt felfedezetlenül, de ide nem kívánkozom. Nehéz rávennem magamat, hogy csak a közelébe is merészkedjek. Halogatok és kifogásokat keresek. Tudni akarom mit rejtenek azok a baljós árnyak a lelkem egyelzárt zugában, de még nem állok készen rá, hogy csak úgy berontsak oda. Megrémiszt már a puszta látványa is.

Azért megközelítem és tisztes távolságból a mentális csápjaimmal tapogatózom, némileg több információ reményében. Bátortalanul vissza-vissza is rántom őket, amikor a múlt egy-egy szeglete sejlik fel a lelki szemeim előtt. Kellemetlenek és rossz szájízt hagynak hátra. A legtöbb a rettegésről, fájdalomról és a véget nem érő menekülésről szól.

Sejtem már mit rejthetnek az árnyak és tudom, hogy a korábbi látomás is ott lapul, ahogy minden más Vele kapcsolatos emlékem is.

A kozmosz ezen szegletében minden apró, borotvaéles és kegyetlenül torz kristályokba zárva csillog. De ha akarnám elég volna csak megérinteném egyet, hogy feltárja előttem titkait, és így újraélhetném mindet. Még azokat is amelyekről már tudom, hogy sosem voltak az enyémek.

Megrázkódom. Még a hátam is borsódzik tőle... Ezért inkább csak teszek pár lassú kört a veszélyesen gyönyörű kristályerdő körül, mielőtt tovalibbenek.

Ideje menni és szembenézni a valóság új kihívásaival.

***

Kinyílik a szemem.

Azonnal tudatosul bennem, hogy minden megváltozott, amikor nem ütközök semmilyen testi ellenállásba, ami már egy jó ideje az ébredéssel jár. Nincs fáradtság, nem szúrja a szememet a fény, nem sajognak az izületeim, nem érzem, hogy egyedül a már luxuscikknek minősülő koffein tudná tartani bennem a lelket, azalatt az első óra alatt, amíg magamhoz térek.

Éber vagyok. És tettre kész.

Megmozgatom az ujjaimat és a bokámmal körzök. Ámulok, hogy mennyire sima és folyékony a mozgás, na meg persze, hogy milyen jól esik. Ennyire sosem éreztem még otthon magam a testemben.

Épp, mint a testem, a környezetem is sok újdonságot rejt, de az első reakcióm a látványra egy sóhaj.

- Olyan jó lenne egyszer nem valami random helyen ébredni. - dünnyögöm, miközben talpra kászálódom.

A hely meglepően tágas és nyílt. Vaskos fémoszlopok ívelnek a magasba sűrű szegecsekkel tarkítva az illesztési pontokon, amiket rideg falak zárnak közre. Az ablakok közvetlenül a tető alatt vannak, de hiába nagyok, félhomály honol idebent. A plafonra emelem a tekintetem, de nincs a helyén, szabadon látszik a tető belső szerkezete. Olyan ez az épület, mint valami kibelezett állat. Csak némi keresztvas, tartógerenda és a róluk lógó, különféle állapotban lévő, hosszú halogéncsöves lámpák színesítik a képet.

A régi énemnek nem tűnt volna fel semmi egyéb, de már annak az időnek vége.

Összevonom a szemöldököm és keresztbe fonom a karjaimat. Várok. Nem veszem le a szemeimet a, kétség kívül régen valamilyen mezőgazdasági raktárként funkcionáló épület, gerendáiról. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. De ami egy kicsit aggaszt, hogy akárhogyan erőltetem a szemeimet, nem látom, hogy bármi is lenne ott. De az érzés nem hagy nyugodni.

Úgy döntök, jobb lesz eltűnni egy rövid időre.

Sötét, füstszerű anyag kezd el lengedezni a testem körül. Felkúszik a lábamon, a törzsemen át, le az ujjam végéig és hamar már nem marad szabad felületem. Befedi az egész mivoltom. Még egy pillanat erejéig lustán gomolyog, de elég csak rágondolom, azonnal átjárhatatlanná válik és elrejt a külvilág elől.

Olyan mozdulatlanná dermedek, amelyre nem hittem volna, hogy képes vagyok. Mi több, egy ember sem. Az élet része a mozgás, annak a hiánya a halál. Én mégis valahogy a kettő közötti limbóban megtorpanva egyensúlyozok. Hiába nem ismeretlen számomra ez az új képesség, igazából átélni mégiscsak más. Egyenesen vérpezsdítő! A gyomromban verdeső pillangók, meg az izgatottan verdeső szívem viszont nem segít a mozdulatlanság fenntartásában. Nyugalomra erőltetem magam. Aprókat lélegzem, és időnként fel is hagyok vele egy-egy percre, de tudom, hogy könnyűszerrel tovább is vissza bírnám tartani.

Tényleg teljesen elámítanak az új határaim. Jó érzés végre nem rettegni. Most is inkább hajt a kíváncsiság, mint a túlélési ösztönöm, hogy megtudjam, milyen lények vannak itt rajtam kívül.

Számolni próbálom a perceket, mert számomra az idő még mindig kissé torz mértékegység sajnos.

Több, mint húsz telik el, mire változást érzékelek a levegőben.