Az Éjszaka Ölén

24

A terror adta adrenalinlökettel feltápászkodom és szemügyre veszem a környezetemet. Minden úgy van, ahogyan hagytam mielőtt felrohantam a lépcsőn. Ott van a behozott lábosnyi esővíz érintetlenül, az ajtó csukva és hát ugyan úgy kong a hely az ürességtől, pedig tudom, hogy az előbb még talpon voltam és tartottam valamit.

Miért nem emlékszem, hogy mit csináltam?

Kilesek a garázsajtó egyik ablakán és rögtön aggodalmas grimaszba torzul az arcom. Libabőrösen azon tűnődöm mégis mennyi idő telhetett el, mert megint szürkület van odakint. De hajnali, vagy esti? Nem mindegy!

A kellemesen hűs üveghez nyomom a homlokomat és lázasan pörög az agyam pár pillanatig, majd hirtelen megtorpan, mert ha jobban odafigyelek, még mindig hallom, ahogy valami motoszkál az utcában. Hangtalanul szitkozódom és fordul egyet a gyomrom. Hát még mindig nem kotródott el innen az a szó szoros értelmében rohadt dög!

A láboshoz térdelek és óvatosan vizet locsolok az arcomra és a tarkómra, hogy lehűtsem magamat, mert úgy érzem mentem elporladok. Sajnos nem sokat segít átmeneti enyhülésen kívül. Mintha az egész testem-, nem, inkább mintha minden egyes létező sejtem izzana, egyszerűen tűz forró vagyok. Emellett elsőre ugyan azt hittem, hogy csak iszonyatosan remegek, de be kell látnom, hogy ez más. A szadista rohadékot juttatja eszembe, hisz nemrég nála láttam hasonlót.

És most én is zizgek...

Rendes hányinger kap el és egy röpke pillanatra ismét elzárja a légutamat a torkom mélyén lévő nyálka emléke. Elfordulok és öklendezni kezdek akár egy macska, aminek szőrcsomó akadt a torkán, de semmi nem jön belőlem. Miért is jönne? Legalább egy napja nem ettem megint. Eltart egy ideig, amíg összeszedem magam.

Szúr a nyelőcsövem minden nyelésnél annyira száraz a szám és egyenesen porzik a torkom, úgyhogy odahajolok és belemerítem a lábosba az arcomat. Legalábbis annyit belőle, amennyi csak belefér és inni kezdek.

Magamban elkeseredetten konstatálom, hogy már a testem sem úgy működik, mint kellene.

Igyekszem elkerülni a légszomjat, mert az is csak sót dörzsöl a sebembe, amikor nemkívánatos emlékeket tár fel, de a szomjam túl nagy ne vedeljek. Amikor már kényelmetlenül feszíti a hasamat a rengeteg víz, abbahagyom és a maradékot a testem hűtésére használom. Akár halottnak a csók, annyit ér. Ennyi erővel vámpír is lehetnék a déli napsütésen.

Még mindig képtelen vagyok rendesen lehiggadni, amin az ereimbe pumpált adrenalin sem sokat segít. De igyekszem összeszedni a gondolataimat és magamat is, úgyhogy felváltom az ideges zihálásomat pár erőltetett mély lélegzettel.

Aztán végre szemügyre veszem magam.

Az első, ami rögtön szembetűnik, hogy semmim sem fáj. Se a bordáim, se a csuklóm, se a férges fejem se semmim. Mintha meg sem történt volna az a szörnyűség. Ijesztően jól gyógyulok, pedig azt hittem Azt túlélni is képtelenség.

Az emlékektől azonnal rosszul leszek és erőltetnem kell magamat, hogy ne ürítsem ki a gyomrom tartalmát a metlakira. Kárba veszne az értékes vizem és csak ramatyabbul érezném magam. A légvételre koncentrálok, hogy legyűrjem az ingert, de tagadhatatlan, hogy szembe kell néznem a történtekkel és, hogy ezek után hogyan tovább. Tudok-e bármit tenni az ellen, amit tett velem? Akarok-e egyáltalán, vagy pontosabban, hogy megéri-e? Vagy van-e bárminemű választásom ellene.

Talán. Amíg egyedül vagyok...

Erősen nyelek egyet és alaposabban körbenézek, hátha mégis akad valami, amivel ha kell, véget vethetek az életemnek mielőtt megállítana... Gyáva vagyok, de ha választanom kell a halál vagy, hogy a játékszere legyek egy szadista szörnynek ami elől nincs menekvés, akkor inkább az elsőt választom!

Közben óvatosan az elmémbe nézek és a férget keresem. Bátortalanul szólongatom, próbálgatom, de percek után sincs semmi válasz.

Se semmi amivel könnyen, vagy legalább a legfájdalommentesebben-... Megrázom a fejem és a depresszió mérhetetlen mocsarába süppedek. Nem tudom kit áltatok. Gyenge ember vagyok, csak a pillanat hevében tudnám kioltani a saját életemet, és csak olyan módszerrel, ami gyors.

Könnyek szöknek búskomor szemeimbe és halkan pityeregni kezdek. A számra tapasztom a tenyereimet és készségesen átadom magam a fájdalomnak. Felhúzott térdeimre görnyedve átölelem őket, majd apróra összehúzódom és ringatni kezdem magamat. A combomba fojtom a kikivánkozó, elkeseredett néma sikolyaimat.

Hosszú idő telik el, amíg nem mozdulok, így amikor kilesek egyik könnyáztatta, püffedt szememmel legalább egy dolog világossá válik számomra. Leszállt az éjszaka komor leple. Tehát megint este van, emelett a kinti léptek zaja közelebb, mint valaha.

A féreg végül sohasem reagált és ugyan a jelenlétét se érzem, de egészen biztos vagyok benne, hogy beágyazott magának valahol jó mélyen. Mondjuk, mi van ha csak úgy működik igazán, ha Ő is jelen van? Cinikusan fintorgok, de nem agyalok tovább rajta. Így is nehéz megállni, hogy ne kaparjam ki a helyéről, szimplán mert rosszul vagyok a gondolatától, hogy valami lény él az agyamban.

"Megszököm!", döntöm el közömbösen. Aztán azonnal leszavazom és gúnyosan hozzáteszem, hogy "Mert nem hangsúlyozta ki eléggé, hogy mit tesz azokkal akik nem engedelmeskednek neki mi?" És így bonyolódok heves vitába önmagammal.

Hosszú perceknyi vívódás után a félelmem iránta csak fokozódik, mert egy ideje feltűnt, hogy pontosan tudom hol van. Kétségkívül a parazitája miatt, de tisztán érzem a mindent kitöltő jelenlétét fent a nappaliban. Mintha csak rám várna.

Ott ahol nemrég megkínzott és majdnem megölt.

Remegés fut végig a gerincemen és megüli a gyomromat. Rettegek újra szembenézni vele. Konkrétan megbénít a félelem, ha csak az alakjára gondolok és a gondolat, hogy bármikor lejöhet ide hozzám és újra megteheti velem vagy amit csak akar-, és én egyáltalán nem tudok ellene semmit tenni-! Újra és újra, amíg nem marad belőlem-!

Egy pánikroham szélén ingadozok, teljesen elborult elmével és a lépcsőfeljárót figyelem pattanásig feszült idegekkel. Nem találom a kiutat. Nem találom a megoldást. Sarokba szorított vad vagyok a böllér kegyeire bízva. Annyira rettegek tőle, hogy amikor jön az ötlet, tárt karokkal fogadom magamba és mielőtt az agyam utolérné a testemet, már talpra is ugrok és feltépve a garázsajtót rohanásnak indulok az éjszakába, egyenesen a léptek hangja felé.

Elvégre attól, hogy én magam nem tudom befejezni mindezt, talán más még igen!