Az Éjszaka Ölén

27

Talpra kecmergem a férfi segítségével miután az felocsúdik a pillanatnyi döbbenetéből.

- Hát mégis honfitárs vagy! - suttogja izgatottan egy széles mosoly keretében.

Egymás mellett állva feltűnik, hogy milyen nagyra is nőtt, mert eléggé fel kell néznem rá, hogy összeérjen a pillantásunk. Egy bő 15-20 centivel magasabb lehet, mint én vagyok, pedig sose tartoztam az alacsony nők sorába a közel 1,70es mivoltommal.

Vastag pufi kabátban, viharvert bakancsban és sötét, zokniba tűrt melegítőben van. Legalább két nadrág kell hogy rajta legyen a vastagságából ítélve. Az egyéb részletekhez túl sötét van az én szemeimnek is sajnos és kétlem, hogy ő bármit is lát belőlem az alakomon kívül.

- Igen, - válaszolom keserédesen, noha nem kérdésnek szánta. - de már szinte mindegy, nem? Inkább gyorsan menjünk innen.

Hümmög valamit, majd sóhajt egyet és elréved a semmibe. Nem kommentálja tovább, hanem benyúl a zsebébe és elővesz egy apró tenyérnyi kütyüt. Megnyomja és a halk klikk után halvány vörös fény árad szét az ujjai közül. Erre mindketten vadul pislogni kezdünk, de olybá tűnik, hogy engem sokkal negatívabban érint. Nem győzök hunyorogni és törölgetni a még teljesen fel sem száradt könnyeimet, mielőtt újra ellepik a szemeimet.

Amikor végre ki bírom nyitni őket, látom, hogy a férfi a szörny által hátrahagyott köpetet vizsgálja és óvatosan lépésről lépésre közelebb araszol. Hunyorogva figyelem két szipogás között.

- Mit csinálsz?

- Csak egy perc. Valamiről meg akarok győződni. - int, anélkül, hogy levenné a szemét a véres tócsában álló halomról.

Közelebb lépek én is, mindenféle elővigyázatosság nélkül, hiszen tudom, hogy nem vagyunk veszélyben, de azonnal kiteszi felém a kezét.

- Vigyázz hova lépsz! Nem tudjuk nem-e mérgező vagy valami! - figyelmeztet visszafojtott lélegzettel és a zoknimra mutat.

- Jogos. - dünnyögöm, azt inkább nem teszem hozzá, hogy "De nekem már mindegy.". - Mit keresel?

Egy ideig nem válaszol, annyira mereszti a szemeit aztán káromkodva felegyenesedik.

- Kéne egy bot vagy valami - körbenéz, de a sok törmelék és kosz ellenére hirtelen nem akad semmi olyan hosszú, amivel bele tudna piszkálni.

Én is nézelődöm egy ideig, de csak egy valami van, amin megakad a pillantásom.

- Az ott nem jó? - hezitálva mögé mutatok.

A fejemben logikusnak tűnik, de valahol érzem, hogy nem éppen normális a viselkedésem. Pedig csak segíteni akarok neki, amikor a leharapott lábszárra mutatok. Arra, ami nemrég még a szörny testéből állt ki és én görcsösen szorongattam.

Pillantásával követi a mutatóujjamat, mielőtt rémülten kikerekedik a szeme és látom, ahogyan elsápad.

- Nem! - hápogja és úgy néz rám, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.

Vállat vonok és kínosan elfordítom a tekintetemet. Talán nincs is. Némi motyogás és arcnyúzás meg sapka igazítás után elsiet két háznyira. Egy vékony, terebélyes és erősen girbegurba faággal tér vissza, amivel aztán beletúr a halomba. Meg kell hagyni nem nagy sikerrel, túl hajlékony az a letört fiatal hajtás, de elpiszmog vele egy pár percig. Közben öklendezve a könyökhajlatába rejti az arcát néha.

Érdeklődve figyelem tisztes távolból, mielőtt felteszem újra a kérdést.

- Mégis mit keresel pontosan?

Most sem hajlandó azonnal válaszolni, de miután már szinte átkutatta az egészet undorodva a tetejére hajítja a botot és felegyenesedve mély levegőt vesz.

- A csapatom többi tagját. - nyögi grimaszolva.

- Oh... - lehelem, majd kényelmetlenül hozzá teszem - Ha az megnyugtat, én nem láttam, se nem hallottam senkit errefelé rajtad kívül. Mi történt? Szétváltatok?

Ellép a maradványok mellől még mindig mélyeket lélegezve és végre rám néz, ám egy percig nem szól semmit csak gyanúsan méreget.

- Mondhatni... - dünnyögi.

Amikor nem hajlandó semmi egyebet hozzáfűzni lemondóan felsóhajtok. Oké, akkor nem beszélünk róla, na meg aztán, mint tudjuk: Messziről jött ember amúgy is azt mond, amit akar. Annyira nem számít a története, amíg fel nem bukkan valaki vagy valami a múltjából. Mint mondjuk az én esetemben, ahol ez előfordulhat bármikor...

- Te? Egyedül? - tereli rám a szót.

- Igen. - Válaszolok mindenféle kertelés nélkül, és csak remélem, hogy elég meggyőző volt a nemtörődömség a hangomban.

Mondhatnám, hogy nem, hazudhatnék, hogy én is elvesztettem az utitársaimat, hogy amúgy nem vagyok hetek óta egyedül. De nincs kedvem hozzá. Csaknem ugyanolyan veszélyes emberekkel találkozni, mint szörnyekkel, mert ez az egész helyzet előhozta mindannyiunkból a legsötétebb, legvadabb természetünket. És így is tennék, ha nem érezném teljesen ártalmatlannak őt.

Pontosabban, magamat veszélyesebbnek érzem, mint őt valaha. Különös. Viszont nem akarok egyedül rekedni ismét.

Csendben szemezünk pár pillanatig, amit az tör meg, hogy elfordítom a fejemet és hátra lesek a vállam felett.

Pontosan ezután pedig sorra elhallgatnak a békák.

Figyelek és hallgatózok. Enyhe baljós előérzetem van, de bármi is legyen még messze van, viszont innen tudom, hogy kezd beállni a sokk a szervezetembe. Túl higgadtan és kifejezetten tompán állok a ránk leselkedő új veszélyforráshoz.

- Valami felénk tart. Oltsd el a lámpát. - közlöm a hírt, majd teljesen hátat fordítok neki.

A sötét utcát és az utána elterülő, régi szántóföldeket szugerálom mozgás után.

- Mi? - nyögi és ő is a sötétséget pásztázza, bár esélytelen, hogy tovább lásson az orránál - Honnan tudod?

Elrejti a fényt a kabátjába, de nem kapcsolja le azonnal. Feszülten figyel, hallom ahogyan a száján át reszketve kapkodja a levegőt és próbál uralkodni magán.

- Te is érzed nem?

Úgy teszem fel a kérdést, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, pedig sok emberből hiányzik már az egészséges állati ösztön. Természetesen én is közéjük tartoztam még nemrég. Ezidáig én sem éreztem ennyire tisztán, hogy mikor figyelnek, vagy éppen követnek az alkalomra várva és a tekintetéből látom, hogy ő sem.

Ha nem szólok túl későn eszmélt volna rá, hogy valami nincs rendben.