Az Éjszaka Ölén

7 - Végtelen

Az éjszakai városról álmodtam. ...álmodtam? Vagy talán egész más helyen jártam?

Nem volt fontos...

A nappali nyüzsi lecsengésével egy másfajta izgalmasabb, bujább időszak vette kezdetét. Azok merészkedtek ki akik nem féltek feláldozni az éjszaka pihentető óráit némi szórakozás, iszogatás, tánc vagy csak egy nagy fényfürdőben csillogó séta reményében. Mind remek tudott lenni a maga módján, de a leginkább talán az utóbbit kedveltem. Egykor, régen.

Itt az utcák meleg narancsfényben úszva kellemes békét árasztottak magukból. Még télen hóesésben is. A rideg tömblakások ablakai pedig absztrakt mozaikokhoz hasonlóan világítottak, akár óriási, egzotikus kaleidoszkópok a megannyi színükkel. Ez az időszak egyszerre volt békés és izgalmas.

Jóleső és felszabadító.

Magam előtt láttam a lágy, meleg fényárban úszó várost, ahogy az út közepén sétáltam. Körülöttem egy-egy autó elhúzott erre arra, de elkerültek, még csak nem is dudáltak. Talán nem is láttak. Főleg Taxik és buszok voltak, amelyek ablakából hangos kacagás, olykor sírás ritkábban pedig mérges moraj hallatszott ki. Hallható volt kinek milyen szakaszban járt éppen az estéje, az élettörténete. De a késő estig tartó munkából hazatérő, netán abba induló megfáradt autósok is jelen voltak. A mindennapi élet elengedhetetlen szereplői és kellékei. A járdákon is az emberek színes társasága bolyongott, ki-ki milyen céllal vetette magát a közelgő éjszakába.

Telt az idő én pedig csak sétáltam.

Egyedül, egy látszólag véget nem érő utcán.

Láttam megváltozni a körülöttem lévő tájat. A fiatalokat szépen lassan megidősödni, a koktélruháikban roskadozó idős asszonyokká és ingjeikből kifogyó vénekké válni. Elvétve a hajléktalanok helyét mozdulatlan ruhakupacok váltották fel, az esti kutyasétáltatók pedig teljesen eltűntek.

A hosszú, hosszú éjszakában megritkult minden. Az autók csak el-elvétve jártak, a buszok többsége már csak árván a megállókban álltak. Az utcai lámpák és a panelek ablakainak lágy fényei pedig egyre halványabban izzottak.

Tekintetemet az egyre fényesebben ragyogó csillagok ragadták el, miközben továbbra is rendületlenül haladtam utamon.

Már nem városi utcák lebegtek a szemem előtt, hanem az oly gyönyörűen csillogó, fekete gyémánt porként kavargó ég felfoghatatlan mélysége. Beterített és elhatalmasodott felettem, éreztem, ahogy körbeölel és oltalmaz.

Tudta mit éltem át, mit veszítettem el, mennyit és legfőképpen kiket. Nem ítélkezett, nem vádaskodott csak ölelt és tartotta bennem a lelket.

Én pedig hagytam, hogy teljesen magáévá tegyen.

Arra eszméltem, hogy megszűnt a testem. Csak egy lényként, egy tudatként léteztem fizikai határok nélkül, eggyéválva a kozmosszal. Nem volt mi megállítson, mi visszatartson. Galaxisokat íveltem át könnyűszerrel, nebulákat csodáltam és üstökösökkel kergetőztem. Minden valaha volt problémám ostobaságnak tűnt és ha úgy tartotta kedvem mindenre tisztán láttam a megoldást akkor és abban a pillanatban. De hiába láttam, már nem volt értelme rajtuk rágódni, de még egy gondolatnyit se rájuk fecsérelni. Hisz megszűntek, amint eggyé váltam a fenti világgal.

Kellemes volt, békés és nem fájt semmi. Élvezettel lubickoltam az új birodalmamban. Tudtam, hogy nem bánthat senki és semmi sem többé már.

Hiszen én már meghaltam.

Éltem egyáltalán?

Ki-,...mi voltam?

Számít ez?

Morajlást hallottam. A kozmosz mélyéről a sötétség sűrűjéből.

Ki tudja mi rejtőzött arra. Túl jól éreztem magam, hogy féljek. Pontosabban maga a félelem tűnt ostoba emberi teremtménynek. Mi értelme volt? Mikor semmi sem bánthat, mikor nincs mit már veszítened, mikor nincsenek már álmaid és vágyaid mit vehetnének el tőled.

Hatalmasabb vagyok mint a kozmosz mégis egy vele. Én ő vagyok, Ő pedig én.

Már belőlem jött a moraj.

Ám ez lágyabb, zümmögőbb és kellemes rezgésekkel terjedt, majd mikor összetalálkozott a vadabb hullámokkal olyan harmóniát szült, hogy szivárvány aurorák nyíltak a sötét éjszakában.

Bódultnak éreztem magam, megrészegülve az erőtől, a hatalomtól, ami átjárt.

A sötétség egyre sűrűbbé vált.

-Hatalmasabb vagyok bárminél... -suttogtam, megtalálva elveszettnek hitt hangomat.

És a galaxisok vadul őrvényleni kezdtek.

-Hatalmasabb vagyok bárminél. -jelentettem ki kétségek nélkül.

A csillagok fényei felizzottak, robbanásra készen járták tovább végtelen táncukat.

-Hatalmasabb vagyok bárminél! - zengtem ellentmondást nem tűrő hangon.

És a kozmosz velem együtt zengett.

***

Levegőért kapva tértem magamhoz orrfacsaró bűzben.

Egyszerre volt repulzív és áldott minden egyes tüdőnyi levegő, ami a szervezetembe jutott.

Alig láttam és az egész testem fájt, mintha lángok mardosták volna. Köhögőroham tört rám, majd hányinger kapott el.

Végül a fájdalomtól és kimerültségtől ismét maga alá rántott a sötétség.

Egy hatalmas szörny földi maradványai közepette.