Az Éjszaka Ölén

48

Ilyen nincs! Miért vagyok ennyire szerencsétlen?! Pont ekkorra kell neki is köddé válnia!

Sarokba szorított vad vagyok egy sebesült társsal, akinek a vére az én lelkemen fog száradni, ha most meghal!

Mit csináljak, mit csináljak?!

Zihálok, az ereimben pumpáló adrenalintól zsizsgek, a kezeim remegnek, és pörög az agyam a megoldást keresve.

Muszáj tennem valamit!

A lény felé fordítom a fókuszomat. Próbálom belőni mi lehet, de annak ellenére, hogy már élesen láttam nemrég a különböző alakokat meg lényeket, ezt nem tudom valamiért. Mintha változtatná az alakja folyamatosan, vagy olyan erős a kisugárzása, hogy az eltorzítja a fizikai alakjának képét. Akárhogyan is, csak annyit tudok róla, hogy nagy, veszettül gyors és még annál is veszélyesebb!

De azért megpróbálom a lehetetlent. Elvégre mégis mi mást tehetnék? A másik út a halál.

Meglasszózom a citromsárga fényárban úszó elméjét, ami szintén olyan képlékeny érzetre, hogy eleinte fogást is nehéz találnom rajta, de amikor sikerül, akkor egyenesen beléfúrom magamat. Nem kímélem, keményen beledöföm az összes csápomat, amivel csak képes vagyok hadonászni. Érzem, hogy fáj neki, hogy nem számított senkitől sem erre, és, hogy mennyire új érzés a dolog neki. De azt is, hogy mindez vajmi kevés lesz, hogy meg tudjam fékezni.

"Állj!" - utasítom ellenvetést nem tűrve, és minden egyes porcikámmal nekifeszülök.

Egy cseppet sem használ, sőt, mintha csak felbőszítené a parancs. Hánykolódik, dobálja magát, mintha ezzel le tudná rázni a mentális láncaimat. Persze nem sikerül neki, de a jó hír, hogy ez azért legalább egy kicsit lelassítja.

- Erik!!! Az Istenért, szedd már össze magad! - lekeverek neki két jó nagy pofont. Ugyanúgy fekszik. - Ezt nem hiszem el!

"OTTMARADSZ!!!" - üvöltök a szörnyre, amely meglepetésében átesik valamin és talán egy csúf bukfencet vet, a hirtelen sugallatom puszta erejétől.

Kínomban megragadom Erik arcát és rá is rákiáltok. Mind fizikailag, mind mentálisan:

- "Ébresztő!!!"

Erre hirtelen kipattannak a szemei és ugyan se értelem se öntudat nincs az élettelen tekintetében, felém fordul.

Annyira bizarr a látvány, hogy hátrahőkölök.

- Aztakurva! - nyögöm libabőrösen.

Kalapáló szívvel intek párat a szeme előtt, de semmi reakció. Totál nincsenek otthon a csávónál. Remélem csak az alvajárás egy bizarr természetfeletti formája ez nála és nem azért ilyen, mert teljesen kioffoltam szegényt!

- Ha ez most beválik én nem tudom mit csinálok! - Szűkölöm a hajamat tépve. - De próba szerencse... "Kövess!" - Utasítom és majd berosálok, amikor egy igazi hús vér zombi módjára mindezt meg is teszi. - Te jó ég! Ez iszonyat félelmetes! - Sziszegem libabőrösen, és közben szinte ketté szakítom a tudatomat, hogy a szörnyet is bombázhassam különböző parancsokkal.

Igazán megmaradhatna magának ott ahol van! Már nagyon nem kell sok, hogy látótávon belülre érkezzen.

Zombi-Erikhez fordulok.

- "Indíts! Futni fogunk!"

Ő erre szó nélkül megiramodik utánam, és hamarosan majdhogynem gyorsabban iszkol, mint én.

- Ha tudnád, hogy hogy nézel most ki-... - lihegem - Akkor ezek után önmagadtól lennének rémálmaid!

Persze nem válaszol, de nem is baj. Ennél már csak az lenne a rosszabb, hogy ha hirtelen feleszmélne az alvajárásából és rájönne mibe csöppentünk bele már megint. Halálra rémülne.

Várjunk csak! Halálfélelem!

Futás közben hátra pillantok, de még szerencsére mindig nem látom a minket üldöző lényt. Próbálunk minél inkább cikk-cakkban, szűk helyeken futni, elvegyülni a házak és törmelékek dzsungelében. De tudom, hogy már csak szűkös idő kérdése az egész, mert konkrétan a nyakunkon van.

Előkaparom az utolsó ötletemet a tarsolyomból.

Lehet őrültség, lehet mindegy már próbálkozni is, de ha ma meghalok legalább tudom, hogy mindent megtettem a túlélésünk érdekében.

Futtában lendülök át a sűrű borostyánnal benőtt kerítésen és egy ház lepusztult hátsó kertjében találom magamat zombi-Erik társaságában, aki a kicsit sem kecses átesése után, rögeszmésen caplat tovább nélkülem.

"Menj és bújj el jól valahol!" - utasítom immár csak csendesen, magamban, hiába tudom, hogy nincs nagyon más veszélyesebb szörny a közelben, a minket üldöző jelenléte miatt. Ez mindig egy árulkodó jelzés, mert ha nem találkozol egy ideje a Pusztában egyetlen komolyabb szörnnyel sem, akkor annak oka van, és nagyon gyorsan el kell hagynod a területet, ha jót akarsz magadnak és mindenki másnak aki veled utazik.

Gondolkodóba esek, ha én itt feltartom, a srácnak még talán lesz esélye túlélni. Ha netán meg én is túlélem valami csoda folytán, nem lesz nehéz megtalálni őt a lenyomata alapján, úgyhogy nem félek, hogy eltéved valamerre. Se azt, hogy nem találom meg majd később, ha kell.

Az omladozó, és fehér, repedezett vakolattal bevont ház hátuljában megbúvó verandához csörtetek, hogy a tágas kertre nézzek rá és ott várom a szörnyet, miközben biztos vagyok benne, hogy árad rólam az ostoba- és a mártír-szag.

Alig kapok levegőt annyira izgulok, de eltökélem magamat a feladatra.

- Most adj erőt, te Szörnyeteg! - fohászkodom gúnyosan kínomban, majd lehunyom a szemeimet és mély koncentrációba esek.

Az Éjjeljáró képe úszik a lelki szemeim elé és alakjának prominens formája. Erőtől duzzadó végtagok, hatalom, amely képes minden élőlényben terrort kelteni, ostorozó akarat, amely ellenvetést nem tűrve képes térdre kényszeríteni bármit, és egy vibrálóan kék szempár, ami elől nincs menekvés. Magamba iszom a kisugárzását, a félelmet és pánikot, amit kiváltott belőlem és más lényekből, a fojtogató jelenlétét, ami olyan sűrű és nehéz, hogy a puszta levegő is megreked az ember tüdejében és a sikoly a torkára fagy.

Érzem, ahogyan először a levegő, majd a tér is vibrálni kezd körülöttem éppen akkor, amikor a citrom és narancssárga fényárban úszó szörny áttöri a kerítést. Végre kiélesedik a kép és nagyot nyelek, most hogy majd végre megláthatom mivel állok szemben.