Az Éjszaka Ölén

57 - A múlt baljós árnyai

A hangok ellenére hamarosan újra alábukok és hagyom, hogy tova sodorjon a Styx és a halál áramlata. Reményteljes és türelmetlen várakozással terhesen telik az idő, habár már régóta nem érzékelem a múlásának rendes mértékét. Egy ideig próbálom követni, de ebben a különös már-már kettős tudatállapotban nem tűnik semmi sem kézzelfoghatónak. Utoljára két pár perces szundi között éreztem ilyet, hogy órák telnek el, amíg én az álomvilágban konkrét trilógiákat élek át, és csak a telefonom újbóli csörgése döbbentett mindig rá, hogy mindössze csak pár perc volt az egész. Sosem értettem, hogyan lehetséges az ilyesmi.

Most is hasonló. Egy igazi örökkévalóságnak tűnik minden, és nem tudom, hogy a valóságban évek, évszázadok, vagy egyenesen évezredek telnek-e el, vagy csupán egyetlen árva másodperc.

Mintha egy karikában hömpölyögne az idő és egyszerre vagyok jelen minden egyes pillanatában, amitől így sosincsen vége.

Így hát valamikor, a passzív létezésem egy adott pontján rádöbbenek, hogy, ha ez a halál, akkor egészen biztosan a pokolban vagyok, mert itt nincs senki. Csak én és önmagam.

Na meg a mindent beburkoló sötétség.

Sötétség, ami elnyelni készül és mindig éppenhogy csak ki tudok törni a szorításából. Eleinte nem bánt, de egy ponton valami szimplán megváltozik a hozzáállásában. Tudatra ébred, és azt üzeni: Csak egyikünk maradhat.

Így hát belekezdünk a örökkévalóság macska-egér játékába.

Mégis, különös módon annyira nem érzem magam védtelennek. Van bennem is valami, ami épp oly vad és erős, mint az ami el akar pusztítani. Kérdés csak az marad, hogy ki fog győzedelmeskedni. Mégha az időnek, mint mértékegységnek nincs már nagyon értelme, mégis, egy zsigeri, ösztönös érzés kerít hatalmába, hogy minél tovább élek túl, annál jobban gyengül a támadóm, míg én csak erősebb leszek.

Mint már mondtam, nagyon fáradt vagyok. Csak arra vágynék, hogy vége legyen mindennek, de egyértelműen ez nem lehetséges. Így hát kitartok, mert nincs más opció. Nem tudom pontosan mi várna rám, ha feladnám a harcot, de az, hogy mindenem, ami azzá tesz aki és ami, egyszerűen nem engedi, hogy megálljak, és ez elmond nekem mindent. Hiszen lehet, hogy így is úgy is halott vagyok már, és mindez csak egy próba, de ha az, nem akarok elbukni. Célként lebeg előttem a győzelem. Egyenesen vágyom rá.

Egy ponton tökéletes egyensúlyba kerülünk és azonnal megérzem, hogy már nincs sok hátra. Csak ki kell tartanom, és vége lesz!

A sötétség viszont üvölt és zúg. Egy igazi csúcsragadozóként mindenét, és még azon túl is, beveti, hogy ne ő maradjon alul, hiszen nem ismert számára a kudarc.

Kár, hogy nem érzek a nyűglődése iránt semmi szimpátiát, sem kegyelmet. Tudom, hogy az ő bukása révén én mindenképp túlélek, legyen ez a limbó akárhol is, és nem meglepő módon magamat fogom választani vele szemben.

Átbillenünk.

Már védekeznie kell. Már én üldözöm. Felfalom, és a magamévá alakítom, ott, ahol csak érem. Az erőm gyarapodik, az övé a darabjaira hullik. Kegyetlen örömmel kebelezem be és tudom, hogy nincs mi már megállítson. Mintha karmaim lennének, belémarkolok és feltépem.

Felocsúdok.

De nem én-én vagyok, hanem valaki más, közben mégis én.

Megint lebegek, de most már látok. Zöldes lé vesz körbe minden irányból, amitől az egész világom ilyen árnyalatban pompázik. Tágas tartály tart fogva, de a végtagjaimnál fogva ki is vagyok kötve egy fémoszlophoz. A taralyomat és a kisebb uszonyaimat borzolják a lé aljáról feltörő levegőbuborékok és a keringető rendszer okozta áramlatok.

Reszketek és sajog mindenem.

Pislantok, de a szemhéjam nem a megszokott irányba mozog. Ég a tüdőm, ezért ösztönösen levegőért kapok, de csak még több folyadék jut be a tüdőmbe. Felkészülök a még pokolibb fájdalomra, de nem igazán jön, csak fokozódik az égető, kellemetlenül feszítő érzés.

Sejtem, hogy valamit csináltak a lével, mert nem kéne tudnom víz alatt lélegezni. Talán ezért is zöld. Nincs fogalmam róla pontosan hogy kerültem ide, se hogy ki vagyok. Hogy kié a test, 'Én', nem tudom. Ő bizonyára igen, de nem férek hozzá ezen részéhez.

Csak azt tudom, amit Ő mutat, azt, hogy nem természetes dolog az, amit átélünk és, hogy rettegek attól, hogy még mit fognak tenni. Azt is, hogy segítségért fohászkodom, egy soha nem hallott felsőbbrendű entitáshoz, ahogy azt is, hogy hiába. Neki-, nekem már késő.

Már csak a megváltást akarom, de a tartályomon kívül álló különös lények, - a homályon át látom, hogy a saját fajom -, ide zártak és soha többé nem fognak elengedni. A gyors halál reményéért fohászkodom, de amióta belém injektálták azt a valamit, tudom, hogy még az istenünk sem segíthet rajtam.

Érzem, ahogy elveszítem önmagamat és ahogy a testem tálcán kínálódik fel annak a valaminek, amit a testembe szúrtak. Ordítok, de már egy néma sikolyra sem nyílik a szám. Az őrület szélén próbálok mindenemmel ellenállni annak a valaminek. Saját magam szaggatom cafatokra minden porcikámat, hogy ne terjedhessen, hogy tűnjön el, az a valami amivel megfertőztek.

Mégsem mozdulok, mégsem történik semmi. Mindez, csak a fejemben és a lelkem mélyén játszódik le. Elnyom, és nincs erőm az a határtalan hatalom ellen, ami a jussát követeli.

Megszűnök létezni.

'Én', mégis maradok. Immár látszólag egyedül. De mintha egy halvány új tudatfoszlány velem együtt lebegne a lény, megüresedett testében. Ugyan a korábbi lakosának már nincs nyoma, de a szív még pumpál, noha már nem sokáig.

Az elmém az új jövevényéhez tapad, mint holmi potyautas, ám továbbra sem vagyok képes többre, mint a passzív figyelem.

De az előbb átélt haláltusát és végtelen hatalmat ismerem. Volt már szerencsém hozzá. Túl közelről is. Azonban nem tudok meggyőződni róla, mert mozdulatlanná gémberít.

Nem is! Ő maga lesz az.

Jobban rátapadok, mígnem szinte egyesülünk és ismét a nemrég eltávozott lény szemén át vizsgálom azt a homályos világot.

Hogyan lehetséges ez?

De nem káprázat. A test lassan megmozdul. Óvatosan, szinte próbálgatja mire képes. Teljesen új érzelmek és benyomások hulláma egy tsunami horderejével söpör végig az aprócska, még aligha nevezhető tudatocskán és rajtam.

Kettőnk közül csak nekem nem újdonság mindez. De a tudatforma teljesen megbénul, instabillá válik és hamar lángoló fájdalom hasít mindenhol a szerencsétlen testbe. Ez csak még jobban leterheli a jövevényt, így beáll a teljes mozdulatlanság.

Tompa hangok ordítoznak egy különös nyelven, ami már nem tűnik egy kicsit sem ismerősnek, és látom, ahogy a homályon túl dolgos hangyák módjára sürögnek-forognak.

Pánikolnak, döbbenek rá.

A tudatforma visszahúzódik, amikor a gerincünk vonalában valami ellentmondást nem tűrően, szívni kezd minket. Nekem sincs választásom, megyek vele. A jövevény felől halványan érzékelem, hogy mi vár majd ott ránk.

Sötétség.

De abban a pillanatban, hogy elválasztanak minket a lény testétől, mi is hirtelen ketté válunk.

Felocsúdom ismét. De most egyedül vagyok és amikor körbenézek tudom, hogy biztonságban. Ott vagyok, ahol lennem kell, győztesen.

A sötétség teljesen megsemmisült.